A vezető kiválasztása Platón szerint (Az állam. Harmadik rész)

Harmadik könyv

 

Az Alvilág rettenetességeinek kiszínezésével ne riogassák a fiatalokat

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, ilyesmiket kell hallaniok, és nem szabad hallaniok az istenekről gyermekségüktől fogva azoknak, akik majd tisztelik az isteneket és szüleiket, és a barátságot egymással a legtöbbre becsülik.

ADEIMANTOSZ: Gondolom, ezt helyesen látjuk.

SZÓKRATÉSZ: És hogyan tovább? Hogy bátrakká váljanak, ugye semmi olyat nem szabad nekik mesélnünk, ami kiváltja bennük a halálfélelmet? Vagy azt gondolod, lehet valaki bátor, ha fél a haláltól?

ADEIMANTOSZ: Zeuszra, aligha.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Aki elhiszi, amit az Alvilágról hall, hogy az valami szörnyűség, azt hiszed, az majd nem retteg a haláltól, és a csatában vereség és szolgaság helyett vajon inkább választja a halált?

ADEIMANTOSZ: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, rendelést kell tennünk a mondákat mesélni szándékozóknak, s meg kell kérnünk őket, egyszerűen ne ócsárolják az alvilágbeli életet, inkább dicsérjék, hiszen úgy igazat se mondanak és hasznosat se a leendő harcosoknak!

ADEIMANTOSZ: Így kell tennünk.

SZÓKRATÉSZ: Ki kell hagynunk e versekből minden ilyesmit:

Napszámban szivesebben túrnám másnak a földjét,

egy nyomorultét is, kire nem szállt gazdag örökség,

mint hogy az összes erőtlen holt fejedelme maradjak,

és az ilyet:

isten s ember előtt mert föltárulnak a nyirkos

rettenetes termek, miket isteneink is utálnak;

vagy:

Ó jaj, hát csakugyan van a Hádész háza ölében

lélek is, árnykép is, hanem élete csöpp sem az árnynak,

vagy:

eszmélést egyedül neki nyújtott Perszephoneia

holta után is; puszta szökellő árny csak a többi,

vagy:

lelke a tagjaiból kiröpült s Hádészbe lesurrant,

sorsán sírva az ifjúságot, erőt odahagyva,

vagy:

………………………………a lélek a föld mélyébe sziszegve

füstként szállt tova…

vagy:

Mint mikor isteni barlang mély zugolyán denevérek

röpdösnek surrogva, s a szikláról, a csoportból

egy leesik, mire ott fenn mind összébb tapadoznak,

így mentek surrogva azok…

Megkérjük Homéroszt és a többi költőket, ne haragudjanak, ha ezeket s az ilyen részleteket mellőzzük, nem mintha nem lennének költőiek és behízelgők a sokaság fülének, ám éppen mert költőiek, annál kevésbé szabad hallaniok ifjainknak és a férfiaknak, akiknek szabadoknak kell lenniök és a halálnál jobban félniök a szolgaságtól.

ADEIMANTOSZ: Mindenképpen.

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Ugye akkor az ezekkel kapcsolatos szörnyűséges és borzasztó neveket is mellőznünk kell, például Kókütoszt, a Sztüx folyót, a „föld alatti”-t, a „vértelen”-t és más ilyen jellegű neveket, amelyek végsőkig megriasztják a hallgatóságot. Bizonyára más szempontból jó ez. Mi viszont féltjük őreinket, nehogy az ilyen borzongás hatására izgulékonyakká és puhányakká váljanak, jobban, mint kellene.

ADEIMANTOSZ: Jogosan féltjük.

SZÓKRATÉSZ: Tehát mellőzendők?

ADEIMANTOSZ: Igen.

SZÓKRATÉSZ: Annál inkább kell az ellenkező jellegű elbeszélést és költészetet művelnünk.

ADEIMANTOSZ: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Akkor mellőznünk kell a kiváló férfiak sirámait és nyüszítéseit is.

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen, ha az előbbieket is.

SZÓKRATÉSZ: Vizsgáld meg, helyesen mellőzzük-e vagy sem. Azt tartjuk: derék férfi derék társa halálán nem szörnyülködik, még ha a barátja volt is.

ADEIMANTOSZ: Ezt tartjuk.

SZÓKRATÉSZ: És nem jajveszékel úgy, mintha valami szörnyű csapás érte volna.

ADEIMANTOSZ: Nem ám!

SZÓKRATÉSZ: Azt is mondjuk, hogy az ilyen tökéletesen beéri önmagával, mégis boldog,

és a többiektől különbözve nem szorul másra.

ADEIMANTOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: A legkevésbé érzi szörnyűnek, ha örökre meg kell válnia a fiától, testvéreitől, pénzétől vagy más ilyesmitől.

ADEIMANTOSZ: A legkevésbé.

SZÓKRATÉSZ: Ha ilyen csapást kell elszenvednie, akkor a legkevésbé jajveszékel, és zokszó nélkül tűri.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Tehát méltán mellőzhetjük a híres férfiak sirámait, és átengedhetjük ezeket a nőknek, de még a különb nőknek sem, inkább a semmirekellő férfiaknak, hogy a vidék őrzésére rendelt őreink csak undorodjanak meg az ilyesmitől.

ADEIMANTOSZ: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Ismét megkérjük Homéroszt és a többi költőt, hogy ne ábrázolják az istennő

fiát, Akhilleuszt úgy, mint aki

oldalt is feküdött olykor, s olykor meg a hátán,

olykor az orcáján: végül fölkelve, a tenger

partján bánatosan föl-alá járt…

vagy így:

mindkét kézzel a kormos port markolta a földről,

szórta fejére vadul; szép arcát elcsufitotta…

Sem más zokszót és jajveszékelést, amelyet Homérosz költött. Az istenek rokona, Priamoszt se mutassa, mint

…………………………………fetrengve a trágyán,

néven szólongatva külön-külön is valamennyit…

Ennél is sokkal inkább kérjük, hogy ne tegye az isteneket jajveszékelőkké, akik ilyeneket mondanak:

Jaj, nyomorult, átokra ki szültem a legderekabbat!

S ha már a többi istent így ábrázolja, legalább a legfőbb istent ne merje magához ennyire nem hasonlóvá torzítani, amikor így beszélteti:

Jaj, be nagyon szeretett férfit látok szemeimmel,

mint űzik bástyák körül őt, sír bennem a lélek,

vagy így:

Jaj nékem, Szarpédónt, kit legjobb szeretek, most

így leigázza a Moira, Menoitiadész keze által.

 

III. Kedves Adeimantosz, ha a mi ifjúságunk buzgón hallgatná az ilyesmit és nem nevetné ki, mint méltatlan beszédet, aligha vélné magához méltatlannak egy is közülük – ember lévén – és aligha róná meg magát, ha netán ő maga is így szólana vagy tenne, hanem szégyentelenül, magán erőt sem véve minden kis bántalomra sirámokat süvöltene, jajveszékelne!

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen igazad van.

SZÓKRATÉSZ: Nem teheti, ahogy eszmefuttatásunk az imént jelezte. És ezt mindaddig el kell fogadnunk, míg nem győznek meg minket valami szebbről.

ADEIMANTOSZ: Valóban nem teheti.

 

 

 

 

A fiatal őrök ne nevessenek fölöslegesen idétlenül

 

SZÓKRATÉSZ: És szívesen nevetők se legyenek. Ugyanis ha valaki minduntalan átadja magát a kacagásnak, az keresi az erős változást.

ADEIMANTOSZ: Azt hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Elfogadhatatlan, hogy hős férfiakat kacajba merülve ábrázoljanak, nemhogy isteneket.

ADEIMANTOSZ: Elfogadhatatlan.

SZÓKRATÉSZ: Ugye azt sem fogadjuk el Homérosztól, amikor az istenekről így beszél:

És ki nem oltódó nevetésre fakadtak a boldog

istenek ott, látván Héphaisztosz mint sürög és fúj…

Ugye szerinted ezt sem hihetjük el?

ADEIMANTOSZ: Vedd úgy, mint az én véleményemet: semmiképpen nem fogadhatjuk el.

 

 

 

 

Igazság és hazugság emberi viszonylatban

 

SZÓKRATÉSZ: Mindennél többre kell becsülnünk az igazságot. Ha előbb helyesen állítottuk, hogy az igazi isteneknek a hazugság haszontalan, viszont az embereknek olykor még hasznos lehet mint orvosság, akkor azt bízzuk rá az orvosokra; magánember nem illetékes ebben.

ADEIMANTOSZ: Ez világos.

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát valakinek, az állam vezetőinek joguk van hazudni az ellenségnek vagy a polgároknak az állam érdekében, de a többi polgárt nem illeti meg a hazugság joga. Ha egy magánember hazudik a vezetőnek, akkor azt ugyanakkora vagy még nagyobb véteknek ítéljük, mint mikor a beteg nem mond igazat testi állapotáról az orvosnak, vagy a sportoló az edzőjének, vagy ha valaki a kormányossal nem közli a valóságot a hajóról és a hajósokról.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.

SZÓKRATÉSZ: És ha az államban a vezető hazugságon kap valakit:

…………………………………………….iparost vagy

a jóst vagy épületácsot, a kórok orvosolóját

azt bizony meg is bünteti, mert zavart támasztott, és ezzel az állam hajóját fölborította és veszedelemnek tette ki.

ADEIMANTOSZ: Jogosan, ha a szavakat tett is követte.

 

 

 

 

Féktelenség és önmérséklet

 

SZÓKRATÉSZ: No és az önmérséklet? – nem kell-e vajon ifjainknak?

ADEIMANTOSZ: De mennyire!

SZÓKRATÉSZ: Ugye a tömeg viszonylatában az önmérséklet ennyiből áll: engedelmeskedjenek a vezetőknek, és a vezetők szabjanak mértéket az ital, az étel, a szeretkezés gyönyörének.

ADEIMANTOSZ: Így látom én is.

SZÓKRATÉSZ: Akkor mi is szép beszédnek ítéljük, amit Homérosz mondat Diomédésszel:

Bátya, csak ülj veszteg, s hallgatva hajolj a szavamra!,

és ami ugyanezt fejezi ki:

Ám az erőt lehelő nagy akhájok csöndbe haladtak…

úgy félték a parancsnokokat…

és a többi ilyen.

ADEIMANTOSZ: Ez szép.

SZÓKRATÉSZ: És az ilyesmi?

Lomha borostömlő, szarvasszivü és kutyaképű! –

Vajon szép-e ez és sorra a többi kamaszidétlenkedés, amit szóban és versben mondtak a vezetőkre a magánemberek?

ADEIMANTOSZ: Dehogy szép.

SZÓKRATÉSZ: Nem gondolnám, hogy mindezek hallása önmérsékletre nevelné ifjainkat. Persze nem csoda, ha az ilyesmire élvezettel fülelnek. Vagy mi a véleményed?

ADEIMANTOSZ: Úgy van, ahogy mondod.

 

  1. SZÓKRATÉSZ: No és az önmérsékletre nézve, vajon hasznos volna, ha azt hallaná az ifjú, amit Homérosz éppen a legbölcsebb férfival mondat el, hogy mindennél szebb, ha

…végig a házban a vendégek dalnokra figyelnek,

míg ülnek sorban, mellettük dúsan az asztal

rakva kenyérrel meg hússal, s meregetve a színbort,

körben hordja a töltögető, s poharukba betölti,

vagy ez:

legcsúfabb e halál:

………………………………………éhezve betölteni sorsunk.

És ez. Amikor az istenek és emberek mind szunnyadtak, egyedül Zeusz virrasztott tervein tűnődve, ezekről mégis könnyen megfeledkezett, amint Hérát megpillantotta, föltámadt nagy szeretkezési vágya, egyszeriben fejét veszítette, még a hálószobába se ment be, hanem ott helyben a földre feküdt le vele és azt mondogatta: oly iszonyú vágy nyűgözte le, amilyen még akkor sem, amikor szüleik tudta nélkül először egyesültek. Továbbá hogy hasonló okból bilincselte meg Héphaisztosz az együtt alvó Arészt és Aphroditét.

ADEIMANTOSZ: Zeuszra, szerintem ezt sem illik hallaniok a fiataloknak.

SZÓKRATÉSZ: Viszont hallaniok és szemlélniök kell kiváló férfiak helytállását, amikor nehéz helyzetben állhatatosak voltak, például:

Majd mellére csapott s a szivét korholta szavával:

„Türj sziv, tűrtél már hajdan te kutyábbat is ennél!”

ADEIMANTOSZ: Hallják ezt mindenképpen!

SZÓKRATÉSZ: De azt sem szabad tűrnünk, hogy a férfiak megvesztegethetők és haszonlesők legyenek.

ADEIMANTOSZ: Nem.

SZÓKRATÉSZ: Ezt se dalolják nekik:

Isteneket, s népe-hőse királyt adomány kenyerez le.

És Phoinixot se dicsérhetjük, Akhilleusz nevelőjét, hogy helyesen tanácsolta azt tanítványának, hogy csak ajándék fejében segítsen az akhájoknak, ajándék nélkül ne fogja vissza haragját. És Akhilleuszhoz sem ítélhetjük méltónak, se azt nem helyeselhetjük, hogy olyan kapzsi volt, hogy Agamemnóntól ajándékot fogadott el, és csak tiszteletadomány fejében hajlott Hektór holttestének kiadására, másképpen nem.

ADEIMANTOSZ: Bizony az ilyesmit nem dicsérhetjük.

SZÓKRATÉSZ: Ugyan Homéroszra tekintettel habozom kimondani: bizony nem istenes ilyet állítani Akhilleuszról, vagy más állítására elhinni róla. Vagy mit is mondott ő Apollónról?

Rászedtél, Nyilazó, legöldöklőbb az Egekben!

Hej de bosszút vennék rajtad, csak volna erőm rá.

És azt a tettét sem szabad elhinnünk, hogy a folyónak, noha az isten, nem engedelmeskedett, kész volt vele még megharcolni is; és hogy azt mondta volna: a másik folyónak, a Szperkheiosznak szentelt hajfürtjeit a

hős Patroklosznak szentáldozatul fölajánlom,

mikor az már meghalt. Aztán hogy Hektórt körülhurcolta Patroklosz sírja körül, hogy hadifoglyokat mészárolt le Patroklosz máglyáján, ezt nem tartjuk igaznak, és nem engedjük elhitetni ifjainkkal, hogy Akhilleusz, egy istennőnek és a leghiggadtabb férfinak, Péleusznak, Zeusz unokájának a fia és az igen bölcs kentaur, Kheirón neveltje ilyen meghasonlással volna teljes, hogy egymásnak ellentmondó két lelki nyavalyában szenved: kapzsi szolgalelkűségben és istenek, emberek semmibevevésében.

ADEIMANTOSZ: Helyesen szóltál.

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Azt se higgyük el és ne tűrjük elbeszélését, hogy Poszeidón fia, Thészeusz és Zeusz fia, Peirithousz szörnyű nőrablásokra horgadtak, és hogy más istenfiak és hősök oly szörnytetteket és istentelenségeket műveltek, amilyeneket most róluk hazudoznak. Sőt inkább kényszerítsük a költőket: vagy ne állítsanak róluk ilyesmiket, vagy ne híreszteljék őket istenfiaknak; mindkettőt tehát ne állítsák, és ne próbálják elhitetni a mi ifjainkkal, hogy az istenek bajt szereznek és a hősök nem jobbak a többi embernél. Mert ahogy az előbb állítottuk: mindez nem igaz és nem is istenes. Hiszen bebizonyítottuk: lehetetlen, hogy az istenektől gonosz származzék.

ADEIMANTOSZ: Bebizonyítottuk.

SZÓKRATÉSZ: Bizony kárt vall, aki ezt hallja! A gonosztevő miért ne bocsásson meg önmagának, ha elhitették vele, hogy ugyanazt a gazságot jócskán megtette és megteszi Zeusz rokonsága:

az istensarjak, kiknek Ida szent hegyén Zeusznak szentelt oltáruk néz az Égre, és akiknek vére nem kifajzott isteni vér.

Gyökeresen ki kell irtanunk az ilyen mondákat, nehogy beleplántálják fiainkba a rosszra hajló készséget.

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen így van.

 

 

 

 

Az emberről csak akkor lehet beszélni, ha már tisztázták az igazságosság lényegét

 

SZÓKRATÉSZ: Mi van még hátra, a beszédek mily fajtája, hogy meghatározzuk, mit szabad elbeszélni és mit nem? Már szóltunk arról, mit kell mondanunk az istenekről, a démonokról, a hősökről és az alvilágbeliekről.

ADEIMANTOSZ: Helyesen szóltunk.

SZÓKRATÉSZ: Hátravan még, hogy az emberekről is szóljunk.

ADEIMANTOSZ: Hátravan.

SZÓKRATÉSZ: Lehetetlen, hogy ezt a kérdést most megoldjuk.

ADEIMANTOSZ: Miért?

SZÓKRATÉSZ: Gondolom arról beszélnénk, hogy a költők és a szónokok a legfontosabb kérdésben rosszul szólnak az emberekről, hogy tudniillik boldog a sok igazságtalan, az igazságos ember viszont átkozott – ezért előnyösebb igazságtalanul cselekedni, rejtve maradva; továbbá az igazságosság másnak jó, művelőjének büntetés – mindezek hangoztatását megtiltjuk, és elrendeljük, hogy az ellenkezőjét énekeljék és meséljék. Vagy nem így gondolod?

ADEIMANTOSZ: Meg vagyok győződve róla.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, ha ebben egyetértesz, kimondhatom, abban is szót értettél velem, amit régebben vizsgálgattunk?

ADEIMANTOSZ: Jól gondolod.

SZÓKRATÉSZ: Ám hogy az emberről miképpen kell szólnunk, abban akkor fogunk szót érteni, ha már megtaláltuk, milyen is az igazságosság, és hogy természete szerint előnyösebb művelőjének, akár ilyennek látszik az illető, akár nem.

ADEIMANTOSZ: Tökéletesen igazad van.

 

 

 

 

Az elbeszélő költészet felosztása

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Az elbeszélés tartalmáról elég ennyi. Gondolom, most már az elbeszélés formáját kell megvizsgálnunk, aztán a tartalmat és a formát egészében áttekintenünk.

ADEIMANTOSZ: Nem értem, ezzel mit akarsz mondani.

SZÓKRATÉSZ: Meg kell hogy értsed. Talán így felfogod: a költők és mesélők szövege minket a múltról, jelenről, jövőről tudósít.

ADEIMANTOSZ: Ugyan mi másról?

SZÓKRATÉSZ: Ezt pedig egyszerű elbeszéléssel érik el, vagy utánzással, vagy mindkettővel.

ADEIMANTOSZ: Ezt is szeretném világosabban érteni.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem nevetséges tanító vagyok, és érthetetlen. Ezért, hogy megvilágítsam, mit akarok – ahogy a magukat jól kifejezni nem tudók -, nem egészében, hanem egy példát kiragadva vizsgálok. Mondd, ismered az Iliász első énekét, amelyben a költő elmondja, hogy Khrüszész pap kérte Agamemnónt, bocsássa szabadon a lányát; Agamemnón erre megdühödött, Khrüszész pedig, miután nem kapta meg a lányát, kérte istenét, büntesse meg az akhájokat.

ADEIMANTOSZ: Ezt ismerem.

SZÓKRATÉSZ: Azt is tudod, hogy egészen e szavakig:

………………………..az akhájokat úgy kérlelte,

mindkét Atreidát, népének büszke vezérét

maga a költő beszél, és nem próbálja meg elménket másfelé fordítani, mintha más lenne a beszélő, nem ő. A következőkben viszont már úgy beszél, mintha ő volna Khrüszész, és megpróbál előttünk úgy tenni, mintha nem ő, Homérosz beszélne, hanem az öreg pap. És szinte teljesen ugyanígy beszéli el az Ilion körüli és az Ithakában történteket és Odüsszeusz viszontagságait.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: Az az elbeszélés, ha a költő elmondja a beszédeket és a beszédek közti eseményeket.

ADEIMANTOSZ: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: De ha a költő másvalaki nevében beszél, akkor szerintünk a lehető leghasonlóbban annak a szavait adja vissza, akit mint beszélőt megjelöl.

ADEIMANTOSZ: Természetes.

SZÓKRATÉSZ: Amikor valaki máshoz akar hasonlítani mind hangjában, mind megjelenésében, akkor utánozza azt.

ADEIMANTOSZ: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Ilyen esetben, úgy látszik, Homérosz és a többi költő utánzással eszközli az elbeszélést.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Ám ha a költő sehol sem rejtekezik, költeménye és elbeszélése teljességgel utánzásmentes. Hogy ne mondhasd: nem érted, mint megy végbe ez, elárulom neked. Homérosz, amikor elmeséli, hogy eljött Khrüszész váltságdíjat hozván a lányáért, és könyörgött az akhájoknak, különösen a két királynak, akkor nem Khrüszész, de még mindig Homérosz volt a beszélő – nos, tudod, ez nem utánzás, hanem egyszerű elbeszélés. Valahogy így volt – metrum nélkül mondom el, hiszen nem vagyok költő. Eljött a pap, könyörgött a vezéreknek, bárcsak adnák meg nékik az istenek, hogy Tróját elfoglalván élve maradjanak, ám váltságdíj fejében bocsássák szabadon a lányát, félve az istent. Szavait a többi görögök jámboran helyeselték, de Agamemnón dühre gerjedve megparancsolta a papnak: tűnjön el, de vissza se térjen, mert nem segít rajta az isten kormánypálcája és koszorúja; előbb fog a lány vele Argoszban megöregedni, semhogy szabadon bocsátaná. Takarodjék és ne ingerelje őt, ha épségben akar hazaérni. Hallván mindezt az öreg, megrettent, és némán hazaindult, de elhagyván a tábort sokat fohászkodott Apollónhoz, sokféle nevein szólítva és emlékeztetve őt: ha valaha templomok építésével és áldozati ajándékokkal megajándékozta, viszonzásul – így rimánkodott – könnyeiért nyilaival álljon bosszút az akhájokon. Nos kedves társam, ez az utánzás nélküli, egyszerű elbeszélés.

ADEIMANTOSZ: Értem.

 

VII. SZÓKRATÉSZ: Akkor azt is értsd meg, adódhatik ennek az ellenkezője is, amikor a költő a beszédek közti szöveget elhagyva, csak a párbeszédeket tartja meg.

ADEIMANTOSZ: Ezt is értem, a tragédiaírás ilyen.

SZÓKRATÉSZ: Helyesen fogtad föl, s gondolom, most már világossá tehetem előtted, amit előbb nem tudtam, hogy a költészet és monda vagy teljesen utánzás, ahogy te mondtad a tragédia és komédia esetében, vagy magának a költőnek a híradása – leginkább a dithüramboszban -, vagy mindkét módot elegyítve találod az eposzköltészetben és sokfelé máshol, ha jól értesz engem.

ADEIMANTOSZ: Most már értem, mit akartál előbb mondani.

SZÓKRATÉSZ: Emlékezzél vissza az előbb mondottakra: szóltunk arról már, mit kell elbeszélni, de hogy mi módon, most ezt kell megvizsgálnunk.

ADEIMANTOSZ: Emlékszem.

SZÓKRATÉSZ: Azt akartam mondani, most abban kéne szót értenünk, vajon hagyjuk-e, hogy a költők utánzással szerkesszék meg elbeszéléseiket, vagy részben utánzással, részben nem, megszabva, hogy melyik esetben mit tehetnek; vagy egyáltalán ne utánozzanak?

ADEIMANTOSZ: Értem, hogy most azt szeretnéd megvizsgálni, vajon bebocsássuk-e államunkba a tragédiát és a komédiát, vagy sem.

SZÓKRATÉSZ: Talán… talán még ennél is többet. Még nem tudom. Hanem, ahová beszélgetésünk visz, mint a szél, arra kell mennünk.

ADEIMANTOSZ: Ezt szépen mondtad.

 

 

 

 

Az utánzás feladata. Itt is érvényes a munkamegosztás

 

SZÓKRATÉSZ: Most azt vizsgáld meg, Adeimantosz, vajon kell-e, hogy őreink utánzókká legyenek, vagy sem. Avagy ez már következik az előbb mondottakból, hogy tudniillik minden egyes ember csak egyetlen mesterséget űz szépen, sokat aligha, és ha mégis megpróbálja, sok mindenbe belekapva, mindegyikben megbukik: egyikben sem lesz kiváló.

ADEIMANTOSZ: Hogyan is ne?

SZÓKRATÉSZ: Nemde ugyanez érvényes az utánzásra is? Egy ember sok mindent nem tud olyan jól utánozni, mint egyvalamit.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem.

SZÓKRATÉSZ: Említésre méltó feladattal aligha foglalkozhatna valaki, s ugyanakkor sokfélét tudna utánozni sikeresen, amikor még az egymáshoz közelinek tetsző kétféle utánoznivalót sem tudják ugyanazok jól visszaadni, mint például akik egyben komédiát is, tragédiát is játszanak. Vagy az előbb nem ezeket nevezted utánzóknak?

ADEIMANTOSZ: De igen. És igazad van, hogy nem tudják mindkettőt ugyanazok jól csinálni.

SZÓKRATÉSZ: A rapszódoszok sem lehetnek egyben színészek.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem.

SZÓKRATÉSZ: De még a tragédia és a komédia színészei sem ugyanazok, pedig mindkettő utánzás.

ADEIMANTOSZ: Utánzás.

SZÓKRATÉSZ: Adeimantoszom! Azt hiszem, még ennél is kisebb részekre hasadozott az emberi természet, úgyhogy képtelen sokfélét szépen utánozni, vagy olyasmiket kifejezni, melyek mint utánzatok csak megközelítőleg hasonlók.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.

 

 

 

 

Az őrök csak komoly, méltóságteljes, erkölcsös magatartást utánozhatnak

 

VIII. SZÓKRATÉSZ: Nos, ha előbbi eszmefuttatásunkat fenntartjuk, hogy az őröket minden más foglalkozástól fel kell mentenünk, ők csak az állam szabadságának nagyon kiváló őrei legyenek és semmi mással ne foglalkozzanak, ami nem ezt célozza: semmi mást nem szabad cselekedniök és utánozniok, vagy ha mégis utánoznak, gyerekségüktől fogva olyan példaképeket, melyek hivatásukkal összhangban vannak, utánozzák a bátrakat, józanokat, istenfélőket, szabadokat és mind az ilyesféléket; szolgai tettet ne cselekedjenek, ne is váljanak ki azok utánzásában; ne utánozzanak semmi rútságot, nehogy abból valami rájuk ragadjon. Vagy nem vetted észre, hogy az utánzás, ha valakibe gyerekkorától belérögződik, szokásává és természetévé válik mind testiekben, mind hanghordozásában sőt gondolkodásában is?

ADEIMANTOSZ: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Akikről mi gondoskodunk, s akiknek derék férfiakká kell válniok, azoknak ne engedjük meg, hogy férfi létükre asszonyt utánozzanak, vagy ifjat, öreget, vagy férjét szidó nőt, istenekkel tusakodót, fölfuvalkodottat, magát boldognak képzelőt, vagy viszontagságokba, gyászba, zokogásba merültet; szenvedőt, beteget, szerelmest meg még kevésbé.

ADEIMANTOSZ: Semmiképpen se engedjük meg.

SZÓKRATÉSZ: Se szolgai munkát végző rabnőt, se rabszolgát!

ADEIMANTOSZ: Azt se.

SZÓKRATÉSZ: Se rongyembereket, se a gyávákat, akik mindig az ellenkezőjét teszik annak, amit az előbb mondottunk, sem az egymást rágalmazókat, a kigúnyolókat, se a csúfbeszédűt, részeget, vagy mindenféle népséget, akik szóban vagy tettel vétkeznek maguk és mások ellen. Gondolom, arra se szoktassuk rá őket, hogy szóban, tettben őrjöngőkhöz hasonlítsanak, ámbár igaz, az őrjöngőket, gonosz férfiakat, nőket meg kell ismerniök, de ne tegyenek úgy, mint ezek, és ne is utánozzák őket.

ADEIMANTOSZ: Színigazság.

SZÓKRATÉSZ: Vajon szabadjon utánozni kovácsot vagy más mesterembert, hadihajók evezőseit, vagy a parancsnokaikat, vagy más effélét?

ADEIMANTOSZ: Hát hogyan!? Hiszen ezekre nem szabad odafigyelniük!

SZÓKRATÉSZ: Vagy utánozzanak nyihogó lovat, bőgő bikát, csobogó folyót, zajgó tengert, mennydörgést és más effélét?

ADEIMANTOSZ: Meg kell tiltanunk nekik, hogy őrjöngjenek vagy őrjöngőkhöz hasonlítsanak.

SZÓKRATÉSZ: Ha szavaidat jól értem, van bizonyos beszéd- és elbeszélésforma, amelynek segítségével a valóban szép és jó ember kifejezheti mondanivalóját. És van egy ettől elütő, másik beszédfajta, amivel a velük ellentétes születésűek és neveltetésűek élnek és szólnak.

ADEIMANTOSZ: Melyek ezek?

SZÓKRATÉSZ: Mértéktartó ember, amikor egy derék férfi beszédének vagy tettének elbeszélésébe bocsátkozik, akkor úgy akarja azt elmondani, mintha ő maga volna az, és nem szégyelli az ilyesmit: a leghívebben utánozza a feddhetetlenül és értelmesen cselekvő, derék embert, de már kevésbé hajlandó utánozni a beteget, a szerelmében csalódottat vagy a részeget, vagy más nyomorúságban levőt; de ha valaki hozzá méltatlanról van szó, dehogy buzgólkodnék abban, hogy magát hitványabbá alakítsa, hacsak rövid időre nem, míg az valami jót tesz: hanem bizony restelkedik, részben mivel járatlan az ilyenek utánzásában, részben, mert utálkozik magát holmi hitvány alakba beleélni, és azt kifejezni, még ha játékból is, akit elméjében megvet.

ADEIMANTOSZ: Hihetőleg.

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Nemde azon elbeszélésfajtával fog élni, amit mi nem sokkal előbb taglaltunk Homérosz eposzai kapcsán, és beszéde mindkettőt tartalmazza majd: az utánzót és a másik fajtát is, és e hosszú beszélyben csak kis része lesz az utánzásnak. Vagy nem jól mondom?

ADEIMANTOSZ: Jól, hiszen szükségképpen ez a jellege az ilyen elbeszélőnek.

SZÓKRATÉSZ: Aki viszont nem ilyen, ugye mennél silányabb, annál szívesebben utánoz mindent, és egyáltalán nem tartja magához méltatlannak, hogy sokak előtt utánozza az előbb említett mennydörgést, szélfütyülést, jégesőt, a kocsitengely és a kocsikerék zaját, a kürt, a fuvola, a szirinx, az orgona hangját, sőt kutyaugatást, báránybégetést, madárfüttyöt. Egész előadása hangok és gesztusok utánzása lesz, és csak igen kis mértékben elbeszélés.

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Ez tehát, amint mondtam, az elbeszélés két fajtája.

ADEIMANTOSZ: Éppen ez.

SZÓKRATÉSZ: Ezek egyikében kevés a változás, s ha valaki megadja neki a megfelelő hangnemet és ritmust, akkor a jó előadó szinte állandóan egyetlen hangnemben szólhat, hiszen kevés a hangulatváltozás benne, és a ritmus is szinte hasonló marad.

ADEIMANTOSZ: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Viszont a másik fajta ábrázolás – ellentétben az előbbivel – megkíván minden hangnemet, mindenféle ritmust, ha a maga módján otthonosan akar szólni, tobzódván a hangulatváltozás mindenféle formájában.

ADEIMANTOSZ: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: A költők és az elbeszélők mind vagy az egyik, vagy a másik ilyen előadásmóddal élnek, vagy vegyítve mindkettővel.

ADEIMANTOSZ: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Mi mit csináljunk? Vajon mindhárom stílust fogadjuk be államunkba, vagy csak a vegyítetlenek egyikét, vagy a vegyest?

ADEIMANTOSZ: Ha rajtam állna, én csak a vegyítetlent fogadnám be, a mértékletes férfi megfelelőjét.

SZÓKRATÉSZ: Hanem, Adeimantosz, nagyon is behízelgő a vegyes stílus is, különösen a gyermekeknek, azok tanítóinak és a nagy tömegnek kedves, ellentétben az általad választottal.

ADEIMANTOSZ: Valóban igen vonzó.

SZÓKRATÉSZ: Mégis szerintem ez a mi államunkhoz nem illő, mivel nálunk nincsen több és sokoldalú ember, hiszen mindenki csak egyetlen foglalkozást űz.

ADEIMANTOSZ: Bizony nem illő.

SZÓKRATÉSZ: Ugye ebben az államban a cipész csak cipész és a cipészség mellett nem kormányoskodik, a földműves csak földműves és a föld művelése mellett nem bíráskodik, a katona csak katona és a katonáskodás mellett nem bajlódik pénzügyletekkel, és így vagyunk a többiekkel is.

ADEIMANTOSZ: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Ha államunkba érkeznék egy férfi, aki nagy bölcsességében mindenféle alakot öltene, és mindent tudna utánozni, és szeretné bemutatni költeményeit: mi igen tisztelnénk őt, mint szent, csodálatos és behízelgő férfiút, de megmondanánk neki, hogy államunkban nincsen ilyen férfi és ne is legyen, és miután mirhával öntöttük meg a fejét és gyapjúval koszorúztuk, elküldenénk őt egy másik államba. Mi magunk megelégszünk egy kevésbé kedves költővel és mondaszerzővel – a haszna miatt. Ez nekünk az illendőség szavait utánozná, és mondanivalóját azon alapelvek szerint fejezné ki, amelyeket eleve törvénybe iktattunk, amikor próbát tettünk katonáink nevelésére.

ADEIMANTOSZ: Ha rajtunk állna, nagyon is így tennénk.

SZÓKRATÉSZ: Nos barátom, azt hiszem kimerítettük a muzsikának az elbeszélésre és mondákra vonatkozó kérdéseit. Elmondtuk, mit kell elbeszélniök és hogyan.

ADEIMANTOSZ: Azt hiszem én is.

 

 

 

 

Az éneklés módja és a dallamok

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Most még hátravan, hogy szóljunk az éneklés módjáról és dallamairól.

ADEIMANTOSZ: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Vajon nem találná-e ki mindenki, mit kell mondanunk ezekről, milyenek legyenek, ha szeretnénk az előbb mondottakkal összhangban maradni?

GLAUKÓN (fölnevetve): Azt hiszem, Szókratész, akkor én nem vagyok ez a „mindenki”. Pillanatnyilag még fogalmam sincs, mit mondhatnánk erről. Valamit azért sejtek.

SZÓKRATÉSZ: Azt azért meg tudod mondani, hogy a dallamnak három összetevője van: szöveg, hangnem és ritmus.

GLAUKÓN: Igen, ezt tudom.

SZÓKRATÉSZ: Ami a szöveget illeti, az semmiben sem különbözik a nem énekelt szövegtől, amelyről az előbb szólottunk.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: A hangnemnek és a ritmusnak követnie kell a szöveget.

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: Előbb már mondtuk, hogy nincs szükségünk siratódalra és sirámokra.

GLAUKÓN: Nincs szükségünk.

SZÓKRATÉSZ: Melyek a siratódal hangnemei? Felelj, hisz te vagy a zenész!

GLAUKÓN: A mixolíd és a szintonolíd és az ezekhez hasonlók.

SZÓKRATÉSZ: Ezeket, ugye, mellőzzük? Haszontalanok még mértéktartó asszonyoknak is, nemhogy a férfiaknak.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És a részegség is méltatlan az őrökhöz, a puhányság és a lomhaság is.

GLAUKÓN: Természetesen.

SZÓKRATÉSZ: Melyek a puhányság és az italozás hangnemei?

GLAUKÓN: A ión és a líd, ezeket ernyedteknek hívjuk.

SZÓKRATÉSZ: Nos, barátom, használhatják-e ezeket harcosok?

GLAUKÓN: Semmiképpen. Azt hiszem, még hátravan a dór és a fríg.

SZÓKRATÉSZ: Nem értek a hangnemekhez, de azt a hangnemet mindenképpen hagyd meg, amely méltón utánozza a bátor férfi hangját és kifejezését, aki harci cselekményekben, kemény kényszer alatt, szörnyű válságban – légyen az sebesülés, haldoklás vagy bármi más szerencsétlenség -, szóval minden helyzetben rettenetlenül és állhatatosan dacol a végzettel. De hagyd meg a másik hangnemet is, azét a férfiét, aki nem erőszakos, hanem békés és önkéntes tettet teljesít, amikor valakit meggyőz vagy kérlel, imádságával istenhez vagy tanításával, intésével emberhez fohászkodik, vagy éppen ellenkezőleg: a kérőnek, tanítónak, rábeszélőnek a szavára hallgat, és ennélfogva ésszerűen cselekszik és nem fuvalkodik föl, hanem mindenek közepette bölcsen és mértékletesen viselkedik, és az elértekkel megelégedett; szóval ezt a két hangnemet hagyd meg, amelyek a legszebben fejezik ki a veszedelemben, jósorsban lévők, a mértékletesek, bátrak hangját.

GLAUKÓN: Azt akarod te is meghagyni, amit én.

SZÓKRATÉSZ: Ugye énekeinkhez és dallamainkhoz nem kellenek sokhúrú hangszerek és

pánharmónia?

GLAUKÓN: Azt hiszem, nem.

SZÓKRATÉSZ: Hárfákat, pengetőket és mindenféle sokösszhangú hangszereket készítő mestereket mi nem táplálunk.

GLAUKÓN: Nem hiszem.

SZÓKRATÉSZ: Nos? Fuvolakészítőket és fuvolásokat befogadsz-e államunkba? Vajon az nem a legtöbb húrú hangszer és nem éppen előképe a pánharmóniának?

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Megmarad neked a líra és a kithara, lévén hasznosak államunkban; és a mezőn a pásztoroknál a szirinx.

GLAUKÓN: Ez következik a mondottakból.

SZÓKRATÉSZ: Barátom, ezzel semmi újat nem cselekszünk, hogy különbnek ítéljük Apollónt és hangszerét Marszüásznál és annak hangszerénél.

GLAUKÓN: Zeuszra, mit is tehetnénk.

SZÓKRATÉSZ: A kutyára is! Önkéntelenül megint tisztogatni kezdtük a fényűzőnek mondott államot.

GLAUKÓN: Józan mérséklettel.

 

 

 

 

A ritmus

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Nohát akkor tisztogassuk tovább! A hangnemeket követve fölmerül a ritmus kérdése. Most ne részletezzük a sokféle verslábat, hanem azt vizsgáljuk meg, mi a rendezett és bátor férfi életritmusa; erre nézve a versláb és a dallam szükségképpen kövesse az ilyen férfi beszédritmusát, és ne a beszéd a lábat és dallamot. De mondd el, melyek ezek a ritmusok, lévén ez a te dolgod, csakúgy, mint a hangnemek is.

GLAUKÓN: Zeuszra, nem tudom elősorolni. Azt azért elmondhatom, hogy háromfajta ritmus van, amelyekből a verslábak szövődnek, valamint a négy hangból támad valamennyi hangnem. De hogy melyik milyen életnek az utánzata, azt már nem tudom.

SZÓKRATÉSZ: Akkor ebben Damóntól kérünk tanácsot, hogy mely verslábak felelnek meg a szolgaságnak, a fennhéjázásnak, az őrjöngésnek és más rosszaságnak, és melyek ezek ellenkezőjének. Mintha homályosan emlékeznék, amikor valamely ritmust harcinak nevezett, továbbá összetettnek, daktilusnak és hősinek, nem tudom, valahogy elrendezte őket, emelkedést és ereszkedést egyenlővé téve; hosszúval és röviddel zárta, és az egyiket jambusnak nevezte, a másikat troheusnak, hosszút és rövidet illesztve össze. Némelyiknél gáncsolta vagy magasztalta a versláb tempóját, nem kevésbé magukat a ritmusokat vagy együtt mind a kettőt; szóval mindezt most nem mondhatom el. Ezeket, mint mondtam, bízzuk Damónra – tisztázásuk nagy időbe tellnék. Vagy te másképp gondolod?

GLAUKÓN: Zeuszra, nem.

SZÓKRATÉSZ: De azt meg tudod különböztetni, hogy a ritmus következménye a szépen rendezett forma, a ritmustalanságé a formátlanság.

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: A szép ritmus a szép beszédhez hasonul és azt követi, ennek ellenkezőjéhez a rossz ritmus; hasonlóképpen a szép dallam és a csúf dallam. Hiszen, ahogy az előbb mondottuk: a ritmus és a hangnem igazodik a beszédhez, és nem fordítva.

GLAUKÓN: Biztos, hogy ezeknek kell igazodniuk.

SZÓKRATÉSZ: Mi hát a stílus módja és maga a beszéd? Vajon nem a lélek erkölcséhez igazodik?

GLAUKÓN: Miért ne?

SZÓKRATÉSZ: És a stílushoz a többi.

GLAUKÓN: Igen.

 

 

 

 

Szép stílus, szép erkölcs, szépalakúság, zene, szerelem

 

SZÓKRATÉSZ: A szép beszéd, a szép hangnem, a szépen rendezett forma, a szép ritmus mind a szép erkölcshöz igazodik; persze nem azt a „szép erkölcsöt” értem, ahogy a bárgyúságot szokták szépítgetve hívni, hanem az igazán szép erkölcsű szellemet.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Nemde az ifjaknak mindenben ezt kell követniök, ha be akarják tölteni hivatásukat?

GLAUKÓN: Ezt kell követniök.

SZÓKRATÉSZ: Hiszen ezzel van telítve a festészet és minden ilyesféle mesterség: a szövés, a hímzés, az építészet és minden más kézművesség; sőt még testünk természete és minden más növekvő lényé is, hiszen mindben benne rejlik a szépalakúság és az otrombaság. És az otrombaság a rossz ritmus, a rossz összhang a rút beszédnek és erkölcsnek a testvére, ezek ellentéte viszont az ellenkezőnek: a mértékletes jó erkölcsnek a testvére és utánzata.

GLAUKÓN: Tökéletesen.

 

XII. SZÓKRATÉSZ: Ugye rendelést kell tennünk költőinknek, és kényszerítenünk kell őket, hogy költeményeikbe plántálják bele a jó erkölcs képmását, különben nálunk nem költhetnek, valamint a többi alkotónak is így kell rendelkeznünk, és útját kell szegnünk, hogy a féktelen, szolgai, otromba rossz erkölcsöt örökítsék meg élőlények képében, épületeken vagy valami más alkotáson; és aki erre képtelen, az nálunk nem alkothat, nehogy e rossz példákon nevelődve őreink, mint valami rossz legelőn, minden nap a sokféle gazból kicsinyenként sokat szakajtsanak és legeljenek, és így észrevétlenül valami nagy bajt támasszanak a lelkükben; hanem olyan alkotókat kell keresnünk, akik szép lelkükből képesek fürkészni a szép és a szépalakúság természetét, hogy mintegy egészséges helyen lakva ifjaink mindenből hasznot húzzanak, s a szép dolgokról valami megihlesse látásukat és hallásukat, amint egy fuvallat jó levegőjű tájakról egészséget hozván, és gyerekségüktől fogva észrevétlenül a szép beszédhez hasonlóvá képezze őket, szeretetet és összhangot oltva beléjük.

GLAUKÓN: A lehető legszebben nevelődnének így.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, Glaukón, azért a legfontosabb a zenei nevelés, mivel a ritmus és összhang merül alá leginkább a lélek mélyébe, és a legerősebben ragadja meg azt, szépalakúságot támasztva benne; ez teszi a lelket szépalakúvá, feltéve ha valaki helyesen nevelődik, ám ha nem, az ellenkezőjévé. És mivel a nem szép alkotást vagy a nem szép teremtményt a legerősebben a zenében kellően nevelt ember érzi meg és – méltán háborogva – a szépet dicséri és örömmel a lelkébe fogadja, s belőle táplálkozva maga is széppé és jóvá válik; viszont a rútat méltán gáncsolja és gyűlöli már zsenge korában, amikor még nem fogja föl; később aztán, ha az értelme fölébred, örömmel fogadja a szépet, és sajátjának ismeri fel.

GLAUKÓN: Azt hiszem, ezért kell a nevelésnek a zenére alapozódnia.

SZÓKRATÉSZ: Valamint akkor értünk eléggé a betűvetéshez, ha a betűk – bár kevés van belőlük, mégis bármely szövegben előfordulnak – nem fognak ki rajtunk, és sem kicsiben, sem nagyban nem vétjük el őket – mintha nem is kéne észrevenni őket -, hanem mindenütt felismerjük, különben nem válhatunk írástudókká.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: Ugye a betűk képmását is – ha valahol a vízben vagy tükörben feltűnnek – csak akkor ismerjük fel, ha már a betűket ismerjük? Ez együtt jár a mesterséggel és a tanultsággal.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Nos az istenekre mondom, muzsikusok sem leszünk előbb sem mi, sem akiket nevelni akarunk: az őrök, csak akkor, ha az önmérsékletnek, a bátorságnak, a szabadságszeretetnek, a nagylelkűségnek az ősképeit, s ezek testvéreit, valamint ellentéteiket, ahol csak előadódnak, fölismerjük; és ahol föllelhetők, ott észleljük magukat és képmásaikat, és sem kicsinyben, sem nagyban nem tévesztjük el, hanem úgy véljük, hozzá tartoznak ugyanahhoz a mesterséghez és tanultsághoz.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, ha valakiben együtt található a lelkében leledző erkölcsi szépség a megfelelő és azzal összecsöndülő szép külsővel, lévén mindkettő ugyanaz a típus – ugye, a látni tudó számára ez volna a legbűvöletesebb látvány?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És a legszebb lény egyben a legszeretetreméltóbb is.

GLAUKÓN: Természetesen.

SZÓKRATÉSZ: És a leginkább ilyent éppen a zenét tudó szereti, az összhangtalant meg éppen nem szereti?

GLAUKÓN: Nem ám, különösen, ha a lelkében hibádzik valami, de a testi tökéletlenséget még elnézheti, azért még szeretheti.

SZÓKRATÉSZ: Értem; hiszen ilyenek voltak és most is ilyenek a te kedveskéid, és én ezt méltányolom. Hanem erre felelj. Van-e valami közös a mértékletesség és a szertelen gyönyör között?

GLAUKÓN: Hogy volna? Hiszen a gyönyör esztelenné tesz, akárcsak a fájdalom.

SZÓKRATÉSZ: És a gyönyör és a többi erény között?

GLAUKÓN: Semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: És a gyönyör és a fennhéjázás, a féktelenség között?

GLAUKÓN: Mindennél inkább.

SZÓKRATÉSZ: Ismersz-e nagyobb és élesebb gyönyört a szerelmeskedésnél?

GLAUKÓN: Nem én. És őrjítőbbet sem.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, természeténél fogva az igazi szerelem a rendezett lelkű és szép lényt szereti mértékletesen és zeneien?

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: És az igazi szerelem nem férhet össze holmi őrülettel vagy féktelenséggel?

GLAUKÓN: De nem ám!

SZÓKRATÉSZ: Nem férhet össze a gyönyörrel sem; és a gyönyörrel nem közösködhet sem az igazi szerető, sem a szeretett lény, ha igazán szeretik egymást.

GLAUKÓN: Zeuszra, semmiképpen.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, az általunk alapított államban majd ilyen törvényt hozol: a szerető csak szeresse kedvesét, legyen együtt vele, simogassa a szépségéért, mintha csak a fia volna, ha már megnyerte magának. De csak úgy éljen együtt a kedvesével, hogy még a látszatát sem kelti, hogy továbbment ennél! Vagy ha nem így tesz, érje őt gáncs és megvetés, lévén a zene és a szépség iránt érzéketlen.

GLAUKÓN: Legyen így.

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem, te is úgy látod, hogy a zenéről szóló eszmefuttatás végére értünk. Bevégeztük, amivel végeznünk kellett. Ugye a zenének a szép szerelmével kell végződnie?

GLAUKÓN: Egyetértek veled.

 

 

 

 

A testgyakorlásról

 

XIII. SZÓKRATÉSZ: A zene után a testgyakorlással kell nevelni ifjainkat.

GLAUKÓN: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Ebben is alapos nevelést kell nekik adnunk gyermekkoruktól fogva egész életükben. Szerintem ez a kérdés nyitja. Vizsgáld meg te is! Egészséges test a maga erényével még nem teremt jó lelket, ellenkezőleg: a jó lélek a maga erényével a testet is a lehető legjobbá teheti. Te hogy látod?

GLAUKÓN: Én is így.

SZÓKRATÉSZ: Ugye helyesen cselekszünk, ha az elmét kellően ápoljuk, egyben átadjuk neki a testedzés gondját is, s hogy ne szaporítsuk a szót, magunk csak az alapelveket írjuk elő.

GLAUKÓN: Nagyon helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Előírjuk, hogy kerüljék a részegséget. Bárki máshoz inkább illik, mint az őrökhöz, hogy részegségükben ne tudják, hol vannak a földön.

GLAUKÓN: Nevetséges is volna, ha az őrnek őrre volna szüksége.

SZÓKRATÉSZ: S mi legyen az étkezésükkel? Hiszen mégiscsak atléták, a legkeményebb küzdelemre hivatottak! Vagy nem?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Akkor ugye, az atléták életmódja rájuk is érvényes?

GLAUKÓN: Bizonyára.

SZÓKRATÉSZ: Hiszen az álmossá tesz és betegségre hajlamossá. Vagy nem látod, hogy az atléták átalusszák az életüket, és ha csak egy kicsit is eltérnek a rájuk kiszabott életmódtól, mindjárt súlyosan megbetegednek.

GLAUKÓN: De látom.

SZÓKRATÉSZ: A háború atlétáinak még szigorúbb aszkézisre van szükségük; amint az őrkutyáknak, nekik kell a legélesebben látniok és hallaniok és a hadműveletek során rájuk zúduló forgandóságoknak a legjobban ellenállniok, hogy ne ártson egészségüknek se víz, se étel, se hőség, se fagy.

GLAUKÓN: Így látom én is.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, a legkülönb testedzés nővére az előbb tárgyalt zenének?

GLAUKÓN: Ezt hogy érted?

SZÓKRATÉSZ: A testedzésnek egyszerűnek, mértéktartónak kell lennie, különösen a harcosok testedzésének.

GLAUKÓN: Már hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Ebben tanulhatunk Homérosztól; tudod, hogy amikor a táborban lakomáztatja a hősöket, nem vendégeli meg őket hallal, pedig az ugyancsak sok van a Hellészpontosz tengerben, sem főtt hússal, hanem csak sülttel, amely a katonáknak könnyebben készíthető, hiszen mindenütt könnyebb tűzzel készíteni étket, mint edényeket körülhurcolni.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Úgy tudom, Homérosz fűszereket sem említ soha. És a többi atléta is tudja, hogy tartózkodnia kell ezektől, ha testét óvni akarja.

GLAUKÓN: Azok nagyon is jól tudják ezt, és tartózkodnak.

SZÓKRATÉSZ: S ha ezt helyesnek tartod, barátom, aligha dicséred a szürakuszaiak asztalát vagy a szicíliai étkek sokféleségét.

GLAUKÓN: Nem is dicsérem.

SZÓKRATÉSZ: Kárhoztatod azt is, ha korinthoszi barátnőt tart a férfi, aki vigyázni akar teste jó állapotára.

GLAUKÓN: Mindenképpen.

SZÓKRATÉSZ: Kárhoztatod az attikai édességek élvezetét is.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: Helyesen ábrázoljuk az ilyen táplálkozást, ha azzal az énekléssel és zenével látjuk hasonlónak, amely összekever mindenféle hangnemet és ritmust.

GLAUKÓN: Persze hogy helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Ott a zenében ez a tarkabarkaság féktelenséget szült, itt a testedzésben pedig betegséget, viszont az egyszerűség a zenében a lélek önuralmát, a testedzésben jó egészséget.

GLAUKÓN: Tökéletesen igazad van.

 

 

 

 

Az erkölcsök elfajulásával egyre több lesz a beteg és a pörlekedő

 

SZÓKRATÉSZ: Ha egy államban eluralkodik a féktelenség és a betegség, akkor sorra nyitják meg a bíróságokat és a kórházakat, és ugyancsak nagyra tartják a bírói és orvosi mesterséget, hát még ha szabad emberek is buzgón élnek vele!

GLAUKÓN: Miért ne?

 

XIV. SZÓKRATÉSZ: Egy államban uralkodó rossz és rút nevelésnek ugyan mi volna nagyobb bizonyítéka szerinted, mint hogy nevezetes orvosokra és bírákra szorul nemcsak az alja nép és a kézművesség, hanem még azok is, akik magukat szabadságban nevelteknek képzelik? Vagy nem tűnik föl a rútság és neveletlenség nagy bizonyítékának, ha az igazságos kénytelen a jogaiért a zsarnokhoz vagy más bírákhoz fordulni, saját igazsága híján?

GLAUKÓN: Ez bizony mindennél rútabb dolog.

SZÓKRATÉSZ: És nem látod azt még ennél is rútabbnak, ha valaki nemcsak hogy egész életét mint vádló és vádlott a bíróságnál fecsérli el, hanem a szépség ismerete híján még dicsekszik is azzal, hogy mindenféle gazság elkövetésére képes és mindenféle fortélyra, ismer minden kiskaput és egérutat: ördöngös hajlékonysággal hogyan kerülje ki a büntetést – és teszi mindezt holmi semmiségek és kicsinységek miatt, nem tudván, mennyivel szebb és különb dolog, ha az ember élete nincs holmi szunyókáló bíráknak kiszolgáltatva.

GLAUKÓN: Ez bizony annál is rútabb dolog.

SZÓKRATÉSZ: És azt nem tartod rútnak, ha ugyanúgy élnek az orvosmesterséggel nem éppen sebek vagy évszakos nyavalyák gyógyítására, hanem mert az ember a tohonyaság és az általunk leírt életmód hatására mint egy mocsár eltelt nedvekkel és szelekkel, és kényszeríti Aszklépiosz ügyes tanítványait, hogy e nyavalyáknak ilyen nevet adjanak, mint fölfúvódás és folyás.

GLAUKÓN: Ezek valóban új és furcsa betegségnevek.

 

 

 

 

A helyes és a helytelen gyógyászat

 

SZÓKRATÉSZ: Amilyenek Aszklépiosz idejében még nem léteztek. Következtetem abból, hogy Trója térségében az ő fiai nem helytelenítették, hogy a szolganő a sebesült Eurüpülosznak bort adott inni, meghintve azt árpával, és reszelt sajtot, ami hihetőleg lázat okozhat, s Patrokloszt se kárhoztatták, aki ezt a gyógymódot javasolta.

GLAUKÓN: Bizony képtelen ital ez ilyen betegnek.

SZÓKRATÉSZ: Nem, ha meggondolod, hogy ezt a betegséget pátyolgató mai orvosmesterséget Aszklépiosz utódai egyáltalán nem gyakorolták Hérodikosz működése előtt. Hérodikosz, ez a testedző megbetegedvén, a testgyakorlást a gyógyítással elegyítette, s ezáltal agyonnyaggatta először leginkább magát, aztán másokat.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Úgy, hogy hosszan késleltette saját halálát. Megfigyelte saját betegségét, amely halálos volt, hiszen nem tudta meggyógyítani magát. Csak azt érte el, hogy önmagát nagy tétlenségben mindenféle orvosságokkal gyógyítgatva, egy életen át újra és újra gyötrődött, ha valamiben is eltért megszokott életmódjától, és így bölcs tudásával nagy kort ért meg.

GLAUKÓN: Akkor szép ajándékot nyert tudós mesterségéből.

SZÓKRATÉSZ: Hiszi az, aki nem tudja, hogy Aszklépiosz ezt a fajta orvoslást nem holmi tudatlanságból és járatlanságból nem hagyományozta utódaira, hanem mert tudta, hogy egy jól rendezett államban mindenki a maga feladatát végezni rendeltetett, és nincs ideje egy életen át betegeskedni. Nevetséges, hogy ezt a mesterembereknél helyénvalónak észleljük, a gazdagoknál és a látszólag boldogoknál pedig nem.

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

  1. SZÓKRATÉSZ: Ha egy ács beteg, kér az orvostól gyógyszert, megissza, hogy kiöklendje a betegséget, vagy éppen a belek megtisztításával, égetéssel, vágással megszabadul tőle; de ha az orvos hosszas diétát ír elő neki, gyapjúkendőt rendel a fejére vagy más effélét, hamarosan azt feleli: nincs ideje betegeskedni és semmi értelme az életének, ha mindig a betegségével kell nyűgölődnie, elhanyagolván adott mesterségét. Ezek után bizony búcsút vesz az ilyen orvostól, és visszatér szokott életmódjához; ha éppen meggyógyult, él tovább gyakorolva mesterségét, ha pedig ezt a teste nem viselheti el, meghal, és megszabadul minden gondjától.

GLAUKÓN: Azt hiszem csak így él helyesen az orvosi mesterséggel.

SZÓKRATÉSZ: Mert megvan a maga kiszabott feladata, amely nélkül élete haszontalanná válnék.

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: A gazdagnak szerintünk nincs ilyen kiszabott feladata, amely nélkül nem élhetne.

GLAUKÓN: Legalábbis ezt mondják.

SZÓKRATÉSZ: Nem hallottad, mit követel Phokilüdész? Aki csak él, gyakorolja erényét!

GLAUKÓN: Ezt gondoltam előbb is.

SZÓKRATÉSZ: Ezen bizony nem hadakozunk, inkább abban okulhatnánk, vajon kell-e a gazdagnak valamiért fáradoznia, és ha nem fáradozik, nem élet az élete. Vagy a betegség pátyolgatása, bár az ácsot és más mesterembert akadályoz mesterségének gyakorlásában, mégsem gátolja Phokilüdész követelményének teljesülését.

GLAUKÓN: Zeuszra! Mindennél inkább gátolja ezt, ha a testgyakorlás érdekében túlzottan törődnek a testtel; hiszen ez egyaránt káros mind a gazdaságvezetésre, mind a hadviselésre, mind a hivatali foglalkozásra.

SZÓKRATÉSZ: És ami a legfontosabb: káros még a tanulásra is, a gondoskodásra és az önmagán való tűnődésre is; gyanú támad, hogy az illető fejfájását és szédülését a bölcselkedés idézte elő, s ha ez az érzés eluralkodik, útját szegi az erény gyakorlásának és megbecsülésének, minthogy a betegség tudatát gerjeszti, és se vége, se hossza a test fájdalmainak.

GLAUKÓN: Azt hiszem, így van.

SZÓKRATÉSZ: Ezt fölismervén, Aszklépiosz a természettől vagy életmódjuk következtében egészséges testűek, de valami konkrét betegségben szenvedők számára és állapotuk miatt tanította az orvoslást, majd gyógyszerrel és operációval végét szegte betegségüknek, visszasegítette őket megszokott életmódjukhoz, hogy az államot ne károsítsák meg; ám a belül gyökeresen beteg testet nem próbálta meg diétával kicsinyenként kimerni és betölteni, s így egy hosszú, nyomorult életnek megtartani, hogy ezek még utódokat is nemzzenek, akik valószínűleg hasonlóak lennének hozzájuk; hanem aki meghatározott időn túl nem kapott életre, annak gyógyítását nem tartotta kötelezőnek, hiszen az már sem magának, sem az államnak nem lehet hasznára.

GLAUKÓN: Okos államférfinak mondod Aszklépioszt.

SZÓKRATÉSZ: Annak. Fiai is bizonyítják, hogy az is volt. Nem tudod, hogy ezek Trójánál ugyancsak derék daliáknak bizonyultak, és az orvoslásban is apjuk szavát követve gyógyítottak. Vagy nem emlékszel, hogy a Pandarosz-sebesítette Menelaosz sebéből

mint szívták ki a vért, s kenték jó gyógykenetekkel…

De hogy mit egyék, mit igyék, afelől épp oly kevéssé adtak utasítást neki, mint Eurüpülosznak, hiszen a gyógyszerek eléggé hatékonyak a beteg meggyógyítására, ha az a sebesülés előtt egészséges volt és józan életet élt, még ha az imént elegyes bort ivott is. Viszont szerintük a természettől beteg és mértéktelenül élő ember az életével nem használ sem magának, sem másnak, ennélfogva nem illeti meg őt orvosi segítségük, nem is ápolják, még ha Midásznál is gazdagabb volna.

GLAUKÓN: Okosak voltak Aszklépiosz fiai.

XVI. SZÓKRATÉSZ: Méltán. Persze, ellenkezésünket váltják ki Pindarosz és a tragédiaírók, azt állítván, hogy Aszklépiosz Apollón fia létére pénzért gyógyított meg egy haldokló gazdagot, és emiatt villámcsapás érte. Mi azonban a korábban mondottak alapján nem hisszük el mindkét állítást; ha isten fia, akkor nem állíthatjuk róla, hogy haszonleső volt; ha mégis az volt, akkor nem lehetett isten fia.

GLAUKÓN: Tökéletesen igazad van. De mit szólsz, Szókratész, a következőkhöz? Jó orvosokra nincs szükség államunkban? Azok leginkább ilyenek, akik már nagyon sok egészségest és beteget kezeltek, valamint azok a legkülönb bírák, akiknek igen sokféle emberrel volt dolguk.

SZÓKRATÉSZ: Az államnak igenis szüksége van jó orvosokra. De tudod, kiket tartok én ilyeneknek?

GLAUKÓN: No mondd!

SZÓKRATÉSZ: Megpróbálom. De most egy csapásra két különböző dolgot kérdezel.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Azok a legkülönb orvosok, akik zsenge koruktól fogva mesterségük elsajátítására a legtöbb és legsúlyosabb betegekkel voltak együtt és maguk is átestek mindenféle súlyos betegségen, lévén természettől nem valami egészségesek. Gondolom a testet nem a testtel gyógyítják, hiszen annak sohse szabadna betegnek lennie, vagy azzá válnia; hanem a lélekkel: az nem lehet beteg, vagy nem válhat azzá, ha jól akar gyógyítani.

GLAUKÓN: Helyes.

 

 

 

 

Milyen a jó bíró?

 

SZÓKRATÉSZ: Viszont a bíró a lelken lélekkel uralkodik, barátom, nem kell neki zsenge korától fogva gonosz lelkek között nevelkednie, s velük érintkeznie, sem mindenféle gaztettet magának megpróbálnia ahhoz, hogy pontosan ítélhesse meg mások gaztetteit, ahogy az orvos a saját testén a betegségeket. Ellenkezőleg, maradjon csak meg a rossz erkölcsöktől tisztának, érintetlennek, hogy majd – lévén szép és jó lélek – egészséges érzékkel ítélje meg, mi az igazságos. Nemes lelkű ifjak gyakran naivnak látszanak és az igazságtalanoktól könnyen rászedhetőnek, hiszen nincs meg bennük a gonoszok lelkivilágának a hasonmása.

GLAUKÓN: Nagyon is így járnak.

SZÓKRATÉSZ: Ezért a jó bíró nem lehet fiatal; öregnek kell lennie, aki hosszú idő alatt

nagy jártasságot szerzett a gonoszság lényegének megítélésében, de azt nem a saját lelkében levőként élte át, hanem másokban, úgyhogy nagy időn át törekedett másokban kifürkészni, mi a rossz természete, tudással élve, s nem saját magán tapasztalva meg.

GLAUKÓN: Azt hiszem, igen nemes az ilyen bíró.

SZÓKRATÉSZ: És jó bíró is, olyan, amilyent kérdeztél. Az a jó, aki jólelkű. Aki ügyeskedő és csak a rosszra gyanakvó, aki már sok gazságra vetemedett, és magát mindenre képesnek és bölcsnek tartja, amikor a magafajtával találkozik, ugyancsak ügyesnek bizonyul és óvatosnak, hiszen saját magáról veszi a példát. Ám ha az ilyen egy tisztességes öregemberhez közelít, láthatóan elbizonytalanodik, majd helytelen időben hitetlenkedik, mert nem tudja, milyen az egészséges jellem, nélkülözve lelkében ennek példáját. Mivel többször érintkezik gonoszokkal, mint jókkal, maga és mások előtt inkább bölcsnek tűnik föl, mint együgyűnek.

GLAUKÓN: Ez mindenképpen igaz.

 

XVII. SZÓKRATÉSZ: Nem az ilyenek, hanem az előbb ábrázoltak közt kell a jó és bölcs bírát keresnünk. Hiszen a gonoszság nem ismeri föl az erényt, sem önmagát, viszont az erényes jellem jó nevelésben részesülve fokozatosan rájön önmaga és a gonoszság mibenlétére. Szerintem csak az ilyen lehet bölcs, a gonosz soha!

GLAUKÓN: Azt hiszem én is.

 

 

 

 

Az előbbiek összefoglalása

 

SZÓKRATÉSZ: Tehát az ilyen bíráskodással együtt a tárgyalt orvosi tevékenységet törvénnyel szabályozzuk: a testileg-lelkileg jóltermett polgárokat ám gyógyítsák, de a többieket ne! A hitvány testűeket pedig hagyják meghalni, a sikerületlen és javíthatatlan lelkűeket pedig öljék meg!

GLAUKÓN: Azt hiszem, ez a legjobb ezeknek a nyomorultaknak és az államnak is.

 

 

 

 

A zene és a testgyakorlás célja: az egyoldalúság elkerülésével a lélek összhangjának kialakítása

 

SZÓKRATÉSZ: A fiatalok bizonyára óvakodnak majd a bírósághoz fordulni, egyszerű zenei nevelésben pallérozódván, amely szerintünk a mértékletesség szülőanyja.

GLAUKÓN: Bizonyára.

SZÓKRATÉSZ: Ugyanennek nyomán a zenében pallérozott ifjú a testét is edzi, és e jó szándékával eléri, hogy csak a végső szükségben kelljen orvoshoz fordulnia.

GLAUKÓN: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: Vállalja a testedzést és a fáradalmakat azért, hogy inkább akaraterejét fejlessze, ne csak testi erejét; nem úgy, mint az atléták, akik csak testi erejük fokozásáért esznek és gyakorlatoznak.

GLAUKÓN: Igen helyesen szóltál.

SZÓKRATÉSZ: Akik a zenei nevelést és a testgyakorlást megszervezték, nem azért tették ezt, mint sokan hiszik, hogy a testgyakorlással a testet fejlesszék, a zenei neveléssel a lelket.

GLAUKÓN: Hanem miért?

SZÓKRATÉSZ: Azt hiszem mindkettőt a lélek fejlesztésére szánták.

GLAUKÓN: Hogyan?

SZÓKRATÉSZ: Nem figyelted meg, milyen lelkiállapotba kerül az, aki egész életén át csak a testet tornáztatta, s a zenét meg sem kóstolta? Másfelől az, aki csak az ellenkező nevelést kapta?

GLAUKÓN: Mit akarsz ezzel mondani?

SZÓKRATÉSZ: Ez durvává lesz és merevvé, az viszont puhánnyá és túl engedékennyé. GLAUKÓN: De megfigyeltem. Aki csak a testgyakorlást űzi, az a kelleténél vadabb lesz, viszont a csak zenei nevelésű puhányabbá annál, ami javára válnék.

SZÓKRATÉSZ: A vadság az illető természetének indulatosságából adódik; ez helyes neveléssel férfiassá válnék, de az indulat mértéktelen feszítésével nyilván a kellőnél merevebbé és féktelenebbé lesz.

GLAUKÓN: Azt hiszem én is.

SZÓKRATÉSZ: Nos? A szelídség vajon nem a filozófustermészetből adódik? Ha ezt nem zabolázzák, akkor a kelleténél puhányabbá lesz, jó nevelést nyerve viszont higgadttá és mértékletessé.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Állítjuk, hogy az őrökben egyaránt érvényesülnie kell mindkét természetnek.

GLAUKÓN: Egyaránt.

SZÓKRATÉSZ: Tehát ezt a két természetet összhangba kell hozni egymással.

GLAUKÓN: Nyilván.

SZÓKRATÉSZ: Az ilyen összhangzó lélek higgadt is, meg férfias is.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Az összhangtalan lélek viszont gyáva és durva.

GLAUKÓN: De mennyire.

 

XVIII. SZÓKRATÉSZ: Ha valaki átadja magát a zenének, elbűvölődik a fuvola hangjától, és a fülön mint tölcséren keresztül befogadja az általunk említett lágy és sírós hangnemeket, és egész életét siránkozva s az ének bűvöletében múlatja el, az ilyen ember, ha volt is bátor indulata, azt, mint a vasat, csak megolvasztja, tehát használhatatlanból használhatóvá teszi, ám ha ekkor nem hagy föl a befogadással, hanem tovább is csak bűvöletbe merül, akkor bizony olvadozik és szétfolyik, mígnem indulata teljesen elolvad, szinte kimetsződik az ideg a lelkéből, és ő bizony puhány harcossá válik.

GLAUKÓN: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: És ha már természettől indulattalan, akkor hamar idejut; de ha már eleve indulatos lelkű, indulatát meggyöngíti és ingerlékennyé teszi, úgyhogy már csekély hatásra is kirobban, de utóbb hamar megcsöndesül. Az ilyen aztán nem indulatossá, hanem haragossá lesz, telve búskomorsággal.

GLAUKÓN: Nagyon is így van.

SZÓKRATÉSZ: És ha valaki csak a testét edzi és nagyokat eszik, de a zenét és a filozófiát mellőzi? Ez ugyanis először testileg jól érzi magát, de eltelik indulattal, és férfiasabbá lesz, mint előbb volt.

GLAUKÓN: Nagyon is.

SZÓKRATÉSZ: Na és? Ezután csak ezt teszi, és a múzsákkal sohasem társalkodik? Még ha lelkében lakozott volna némi tanulékonyság, ha nem ízlelte meg az eszmélkedést, a kutatást, eszmecserékben sem vett részt, sem más zenei foglalkozásban, bárgyúvá, süketté, vakká válik, aki sohasem ocsúdott föl, pallérozódott, sohasem tisztázta magában megérzéseit.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Így a szellem gyűlölője lesz, múzsátlan fajankó; nem él a szavakkal, meggyőzéssel, mindennek csak bősz erőszakkal megy neki, mint a bika; tudatlanságban, otrombaságban él, összhang és kellem nélkül.

GLAUKÓN: Tökéletesen igaz.

SZÓKRATÉSZ: Szerintem e két hajlam számára adta az isten a kétféle mesterséget, a zenét és a testgyakorlást, ezt az indulat, azt a filozófia számára, és nem a léleknek és testnek külön, és nem is holmi mellékesnek, hanem együtt mindkét hajlamnak, hogy a kellő mértékű feszítéssel és lazítással összhangban csöndüljenek.

GLAUKÓN: Ezt hiszem én is.

SZÓKRATÉSZ: Aki a testedzést és a zenét szépen elegyíti és mértéket tartva alkalmazza a lélekre, leginkább ezt nevezhetnénk zeneileg képzett és magával összhangban levő embernek, sokkal inkább, mint a húrokat hangolókat.

GLAUKÓN: Méltán, ó, Szókratész.

SZÓKRATÉSZ: Államunkban ilyen vezető kell nekünk, ha alkotmányunkat őrizni akarjuk.

GLAUKÓN: Ilyen kell, mégpedig minél előbb.

 

XIX. SZÓKRATÉSZ: Ezek tehát a nevelés és a képzés alapelvei. Miért tárgyalnánk részletesen a táncot, a kutyahajtást, a torna- és lovasjátékokat? Világos, hogy ezeknek az előbbi alapelvekhez kell igazodniok, és ezt már nem nehéz kitalálni.

GLAUKÓN: Bizonyára nem nehéz.

 

 

 

 

A vezetők kiválasztása

 

SZÓKRATÉSZ: Legyen. Ezután mit kell tisztáznunk? Ugye azt, kik legyenek a vezetők és kik a vezetettek?

GLAUKÓN: Persze.

SZÓKRATÉSZ: Ugye, világos, hogy az öregebbek lesznek a vezetők, a fiatalabbak pedig a vezetettek?

GLAUKÓN: Világos.

SZÓKRATÉSZ: Méghozzá az öregebbek legkiválóbbjai.

GLAUKÓN: Igen.

SZÓKRATÉSZ: És kik értenek legjobban a földműveléshez? Nem a legkülönb földművesek?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Nos, mivel a vezetőknek még az őrök közt is a legkiválóbbaknak kell lenniök, nem épp ők az állam legőrebb őrei?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Más szóval: okosaknak és erőseknek kell lenniök, ezenkívül még törődniök kell az állammal is?

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Márpedig mindenki azzal törődik leginkább, amit éppen szeret.

GLAUKÓN: Szükségképpen.

SZÓKRATÉSZ: S nyilván azt szereti legjobban, aminek az érdekei – úgy véli – azonosak az övéivel, s amiről hiheti, hogy ha boldogul, akkor ő is boldog lesz, ha pedig nem, akkor ő sem.

GLAUKÓN: Így van.

SZÓKRATÉSZ: Ki kell tehát válogatnunk az őrök közül azokat, akiktől vizsgálataink alapján leginkább várhatjuk, hogy egész életükben szívvel-lélekkel készek azon fáradozni, amit az államra nézve hasznosnak vélnek, az ellenkezőjét pedig a világért se tennék meg.

GLAUKÓN: Igen, ezek a vezetésre termettek.

SZÓKRATÉSZ: Úgy vélem tehát, szemmel kell tartani őket életük minden szakában, vajon híven őrzik-e, amit lelkükre kötöttünk, nem csábítja-e el őket varázslat, erőszak, s megfeledkezve, nem vetik-e el az elvet, hogy mindig az állam javáért kell cselekedniük.

GLAUKÓN: Hogy érted, hogy elvetik?

SZÓKRATÉSZ: Mindjárt megmondom. Azt hiszem, valamely nézet kétféleképp távozhat elménkből: önként vagy akarat ellenére; önként a hamis nézet, ha az elme jobb belátásra tér, akarat ellenére pedig minden helyes nézet.

GLAUKÓN: Az önként távozást értem; az akarat ellenére való távozást még meg kell magyaráznod.

SZÓKRATÉSZ: Hát nem tudod te is, hogy ami jó, attól nem szívesen válunk meg, a rossztól viszont annál szívesebben? És mi a rossz? Nem az igazságtól elrugaszkodás? S az igazság ismerete nem a jó? Vagy ne tudnád, hogy az igazság ismerete épp a valóságon alapuló nézet?

GLAUKÓN: Igazad van, most már látom, hogy a helyes nézettől az ember csak akarata ellenére válhatik meg.

SZÓKRATÉSZ: Csak akkor, ha meglopják, elbűvölik vagy kényszerítik.

GLAUKÓN: Ezt sem értem.

SZÓKRATÉSZ: Úgy látszik, nagyon is „tragikus” nyelven beszélek. Ha valakit meglopnak, ezen azt értem, hogy más nézetre csábítják, vagy pedig ő maga felejti el nézeteit: ez esetben az idő, az előbbiekben az érvelés észrevétlenül mintegy elorozza tőle a nézetét. Most csak érted?

GLAUKÓN: Most már igen.

SZÓKRATÉSZ: Az erőszakon meg azt értem, ha az embert néha gyötrelem vagy kín téríti más nézetre.

GLAUKÓN: Ezt is értem, és igazad is van.

SZÓKRATÉSZ: Elbűvölteknek, gondolom, te is azokat tartod, akik gyönyörtől elbódulva vagy valami rémségtől megrettenve változtatják meg nézetüket.

GLAUKÓN: Valóban, hiszen ami megtéveszt, nyilván el is bűvöl bennünket.

 

  1. SZÓKRATÉSZ: Tehát, mint az imént mondottam, azt kell kutatnunk, kik a legjobb őrei annak a bennük lakozó elvnek, hogy mindig azt cselekedjék, amit az állam érdekében a legjobbnak

vélnek. Ezeket aztán gyermekkoruktól kezdve meg kell figyelnünk, s olyan feladatokat tűznünk eléjük, melyeknek során az ember az ilyesmiről a legkönnyebben megfeledkezhet és tőrbe eshet; aztán csak azt válasszuk ki őrnek, akinek az emlékezete csalhatatlan, aki pedig nem ilyen, ki kell rekesztenünk. Vagy talán nem?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: Aztán fáradalmakkal, kínokkal és versenyekkel kell őket edzenünk, és itt is ugyanerre kell ügyelnünk.

GLAUKÓN: Helyes.

SZÓKRATÉSZ: Végül a harmadik módozat – az elbűvölés – próbájának kell alávetnünk és közben megfigyelnünk őket; tehát amint a csikókat lármás, kavargó tömegbe vezetik, és így figyelik meg, hogy ijedősek-e, úgy e fiatalokat is különféle rettenetességek elé kell vetnünk; majd meg gyönyörök közé, és sokkal jobban meg kell őket vizsgálnunk, mint aranyat a tűzben, vajon elbűvölhetetlenek és mindenben állhatatosnak bizonyulnak-e, önmaguk és a tanult zene becsületes őreinek, és mind e helyzetekben önmagukkal szép ritmusban, összhangban maradnak-e, nemcsak maguknak, de az államnak is igen nagy hasznára. S aki aztán e gyermek-, ifjú- és férfikorban kiállott próbákból mindig színtisztán kerül ki, azt tegyük meg az állam elöljárójának és őrének, adjunk neki kitüntetéseket életében és halálában, legyen része a legnagyobb tiszteletajándékban, a legszebb temetésben, emlékművekben. Aki pedig nem ilyen, azt zárjuk ki. Körülbelül így képzelem, kedves Glaukónom, az elöljárók és az őrök kiválogatását és tisztükbe helyezését, persze csak úgy nagy vonalakban és nem részletesen.

GLAUKÓN: Én is valahogy így képzelem.

SZÓKRATÉSZ: Valójában nem volna helyesebb, ha e kiválasztottakat tekintenők a külellenség és a belső barátok mindenható őreinek, hogy ezek ne akarjanak, azok meg ne tudjanak ártani – míg az imént őröknek nevezett fiatalokat csupán az őrök segédeinek, akik az elöljárók rendelkezéseinek érvényt szereznek?

GLAUKÓN: De nagyon helyes lesz így.

 

 

 

 

A polgárok tekintsék testvéreknek egymást

 

XXI. SZÓKRATÉSZ: És volna valami fortélya, hogy az előbb említett kényszerű hazugságok mintájára nemesen mi is hazudjunk egyet, s elhitessük azt lehetőleg magukkal az elöljárókkal is, vagy ha ez nem sikerül, legalább a többi polgárral?

GLAUKÓN: Milyen hazugságra gondolsz?

SZÓKRATÉSZ: Egy föníciai hazugságra, amely nem is olyan nagyon új – mint a költők beszélik és sokakkal el is hitették -, hajdan sok helyütt megtörtént, a mi időnkben azonban már nem, sőt nem is tudom, hogy egyáltalán megeshet-e; mindenesetre igen erős rábeszélő képesség kell hozzá.

GLAUKÓN: Úgy látom, nehezen szánod rá magadat a szóra.

 

 

 

 

Három emberfajta

 

SZÓKRATÉSZ: Ha majd elmondtam, megérted, hogy okom volt rá, amiért szabódtam.

GLAUKÓN: Mondd csak bátran, ne félj!

SZÓKRATÉSZ: Hát jó, elmondom – bár magam sem tudom, honnan vegyem a bátorságot, s mily szavakkal éljek -, de megpróbálom először magukkal az elöljárókkal és a katonákkal s aztán a többi polgárral is elhitetni, hogy mindaz csak merő álom volt, amit mi velük a táplálásuk és nevelésük folyamán cselekedtünk, s ők csak úgy képzelték, hogy mindezt átélték és elszenvedték, valójában pedig akkor még a föld alatt voltak, ott formálódtak és nevelkedtek ők maguk, és ott készült fegyverzetük s egyéb felszerelésük is; mikor már teljesen készen voltak, a föld – anyjuk lévén – a felszínre küldte őket, s így aztán a földdel, amelyen élnek, mint nevelőanyjukkal kell törődniök, s ha valaki rátámad, meg kell védeniök, polgártársaikat pedig édestestvéreiknek, a föld szülötteinek kell vallaniok.

GLAUKÓN: No, nem ok nélkül fogtál oly szabódva e hazugság elmondásához.

SZÓKRATÉSZ: Meg is volt rá az okom. De azért hallgasd csak a mese folytatását is. Szóval ti mind, akik az államban éltek, édestestvérek vagytok – így magyarázzuk majd nekik a mesét -, csakhogy teremtőtök közületek a vezetésre alkalmasokba születésükkor aranyat kevert, lévén ők a legértékesebbek; az őrökbe és segédeikbe ezüstöt, míg a földművesekbe és kézművesekbe vasat, illetve bronzot. S mivel mindnyájan rokonok vagytok, magatokhoz hasonló ivadékot nemzetek majd; de megeshetik, hogy az aranyból épp ezüstivadék lesz, és fordítva, az ezüstből arany, és így tovább a többieknél is, ebből az, abból ez. Mármost a vezetőknek legfőképpen azt hagyta meg az isten, hogy semmin oly hűségesen ne őrködjenek, semmire oly éberen ne vigyázzanak, mint ivadékaikra, hogy tudniillik a lelkükbe milyen anyagok keveredtek, s ha aztán saját magzatuk netán bronz- vagy vaslényegű volna, a világért se szánják meg, hanem a természetének megfelelő rangsorba taszítsák le, a kézművesek vagy a földművesek közé; ha viszont az utóbbiak közül egy gyermek arany-, vagy ezüstlényegűnek születik, azt becsüljék meg, és emeljék fel az őrök, illetve segítőik rendjébe, mert egy jóslat kimondja, hogy az állam pusztul el, ha vas- vagy bronzlényegű őr vigyáz rá. Nos, tudsz-e valami módot, hogy az embereink ezt a mondát elhiggyék?

GLAUKÓN: Semmi esetre sem, ha róluk magukról van szó; de elképzelhető a gyermekeikről és ezek utódairól, általában a későbbi nemzedékekről.

SZÓKRATÉSZ: Még ez is szerencse volna, mert így jobban törődnének az állammal és egymással; mert körülbelül sejtem, mit akarsz mondani.

 

 

 

 

Az őröknek nem lehet magántulajdonuk

 

XXII. Ez mindenesetre úgy alakul majd, ahogy a közfelfogás megszabja. Mi csak fegyverezzük föl a föld szülte fiakat, s osszuk be őket vezetőik alá. Mihelyt megérkeztek, szemeljék ki a városban a táborozásra legalkalmasabb helyet, ahonnan a belső lakosságot a legjobban féken tarthatják, ha valaki nem akarna engedelmeskedni a törvényeknek, és ahol védekezhetnek a külső ellenség ellen, ha valaki rájuk törne, mint a farkas a nyájra; ha aztán felütötték a tábort, és az illendő áldozatokat bemutatták, készítsék el nyoszolyáikat. Jó lesz így?

GLAUKÓN: Jó lesz.

SZÓKRATÉSZ: Mégpedig úgy, hogy télen-nyáron menedéket nyújtson.

GLAUKÓN: Természetesen. Ha jól értem, lakásukról beszélsz.

SZÓKRATÉSZ: Igen, de persze katonai szállásról, nem holmi kereskedő lakásáról.

GLAUKÓN: Hát mi a különbség a kettő között?

SZÓKRATÉSZ: Megpróbálom megmagyarázni. A pásztor legnagyobb szégyene és veszedelme az, ha olyan kutyákat tart, s úgy neveli a nyáj őrzésére, hogy engedetlenség, éhség vagy más rossz szokás következtében éppen a kutyák vetemednek a juhok bántalmazására; kutyákból valóságos farkasokká válnak.

GLAUKÓN: Szörnyűség! Nem az?

SZÓKRATÉSZ: Tehát mindenáron meg kell akadályoznunk, hogy az őrök segédei ilyesmit cselekedjenek a polgárokkal, s – náluk erősebbek lévén – jóindulatú szövetségesekből vad zsarnokokká váljanak.

GLAUKÓN: Bizony ezt meg kell akadályoznunk.

SZÓKRATÉSZ: S a leghatásosabb védekezésre nem úgy készülhetünk föl a legjobban, ha ezek a segítők valóban jó nevelésben részesülnek?

GLAUKÓN: De hiszen abban részesültek!

SZÓKRATÉSZ: No, ezt még nem merném állítani, kedves Glaukónom; azt azonban igen, amit az imént mondottunk, hogy tudniillik a segítőket föltétlenül helyesen kell nevelnünk bármi neveléssel, ha azt akarjuk, hogy egymás iránt és a védelmük alatt álló polgárság iránt türelemmel viseltessenek.

GLAUKÓN: Nagyon helyesen.

SZÓKRATÉSZ: Nos, azt minden értelmes ember megkövetelheti, hogy e nevelésen kívül az őrök segédeinek lakása és minden egyéb ingósága is olyan legyen, hogy ez ne gátolja őket abban, hogy a lehető legjobb őrökké váljanak, s ne vetemedhessenek polgártársaik sanyargatására.

GLAUKÓN: Valóban megkövetelheti.

SZÓKRATÉSZ: Figyelj rám; nem a következőképpen kellene élniök és lakniok, ha azt várjuk tőlük, hogy igazi őrök legyenek? Először is: egyiküknek se legyen magánvagyona, kivéve a legszükségesebbet; továbbá: ne legyen olyan lakásuk, sőt kamrájuk sem, ahová kedve szerint bárki be ne léphetne; ellátásuk pedig annyi legyen csak, amennyire egy józan és vitéz katonabajnoknak szüksége van; polgártársaikkal való megegyezés szerint, védelem fejében kapjanak annyi zsoldot, hogy egy évre se sok, se kevés ne legyen, étkezzenek közösen, mint a táborokban élő katonák, és éljenek bajtársi közösségben; magyarázzuk meg nekik: mivel az istenek jóvoltából az isteni arany és ezüst úgyis mindörökre a lelkükben van, emberi aranyra és ezüstre sohasem lesz szükségük, s kárhozatos dolog is volna az isteni aranyat emberi arany szerzésével elvegyíteni és megfertőzni, hiszen a nagy tömeg kezén forgó pénz miatt már úgyis elég sok istentelenség esett meg, míg az ő aranylényegük színtiszta; éppen ezért a város lakói közül egyedül nekik tilos az arany használata és érintése, sőt arannyal még csak egy fedél alatt sem tartózkodhatnak, magukon nem hordhatják, nem ehetnek, ihatnak aranyedényből. És így megmenthetik magukat is, meg az államot is, de hogyha magántulajdonként földet, házat és pénzt szereznek, akkor az őrökből talán jó gazdákká és földművesekké, de polgártársaik szövetségeseiből gyűlöletes kényurakká válnak, s egész életüket kölcsönös gyűlöletben és áskálódásban fecsérlik el, és sokkal többször és sokkal inkább kell rettegniök a belső, mint a külső ellenségtől, közben pedig a szakadék legszélén botorkálnak maguk is, meg az állam is. Ezért követeljük-e, hogy az őrök – lakás és egyéb viszonyaik tekintetében – így rendezkedjenek be, és hozzunk-e ennek megfelelő törvényeket, vagy sem?

GLAUKÓN: Nagyon is.__

Share Button

A szerzőről

Kapcsolódó bejegyzések

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.