Két út a cigánysoron

Romos házak, szeméthegyek, kóbor kutyák, döglött patkányok, orrfacsaró bűz és a közút funkcióját betölteni hivatott sártenger – ez a már-már közhelyesnek számító kép fogad minket, mikor megérkezünk Tiszavasvári legnagyobb, szegregátumnak is nevezett cigánytelepére, a Keskeny és Széles utca elejéhez. A célunk egy nagy riport, első kézből, közvetlen benyomások alapján. Amit tapasztalunk, azt azonban magunk sem gondoltuk volna.

A Keskeny és a Széles utcából álló telepen mintegy másfél ezer oláhcigány él mélyszegénységben. A kevesebb, mint 13 ezres lakosságú városban mintegy 3200 cigány él, jelentős részük itt. A jelen állapotokhoz vezető folyamatok története sem bővelkedik meglepő fordulatokban: a rendszerváltás után munkahelyek sora szűnt meg, az Alkaloida Vegyészeti Gyárat privatizálták, majd fokozatosan leépítették, a helyiek közül pedig egyre többen maradtak munka nélkül.

A telepet szép lassan ellepték a szeméthegyek, a házak roskadoznak. Mindennapossá vált a bűnözés, egyre nagyobb lett az uzsorások hatalma, gyakoribbá váltak a járványok, néhány éve a “hepatitis a” is végigsöpört itt. A fűtést gyakran saját kezűleg összetákolt szerkezetekkel oldják meg, a tetőn keresztül kieresztve a füstöt, de az évek során nőtt az engedély nélkül épült vályogházak száma is. Az áramszolgáltató nem innen szerezte éves bevételének legnagyobb részét, mivel a legtöbben “megcsapolták” a vezetéket és illegálisan vételezték az áramot, hihetetlen leleményes, de ugyanakkor megdöbbentően veszélyes módszerekkel. Egyébként úgy tudjuk, hogy a lopott áramot többnyire üzemi veszteségként könyveli el a szolgáltató, és kiszámlázza a rendesen fizető fogyasztóknak.

Nem ritka, hogy a lányok már tizenhárom évesen gyereket szülnek, ahogy arra is van példa, hogy ennyi idősen már kurvának állnak – nem feltétlenül önszántukból. Az itt lakók közt növekszik a szenvedélybetegek száma, és az utóbbi időben eluralkodtak a dizájnerdrogok is a fiatalok körében.

A hatóságok hosszú évek óta vívnak szélmalomharcot az itt élők egy részével és a körülményekkel. “Vannak köztük veszélyes bűnözők is” – meséli nekünk egy rendőr, majd egy házra mutat. “Az ott lakó férfinak a fél utca a rokonsága. Egyszer ki kellett jönnünk érte, ötvenhárom rendőr volt mozgósítható, mindre szükség volt.” Bár elsőre hihetetlennek tűnhet, az arcán látjuk: esze ágában sincs tréfálni, a helyzetet próbálja érzékeltetni.

A Fülöp Erik polgármester vezette jobbikos település önkormányzata egy felkészülési folyamat után most a gyakorlatban is megpróbálja megoldani a problémákat, felszámolni a bűnözést, ezért együttműködési megállapodást kötött az Orosz Mihály Zoltán érpataki polgármester vezette Becsület Légiójával, a projekt megvalósításában pedig szerepet vállal Zagyva György Gyula, valamint Volner János, a Jobbik alelnöke is.

A hír hallatán pánik tört ki a cigányság körében, a szülők berohantak az óvodákba, iskolákba és hazavitték a gyerekeket, mert attól tartottak, hogy elveszik majd őket tőlük, miközben több százan a polgármesteri hivatal elé vonultak tiltakozni. Oroszék viszont úgy vélik, a rémhíreket szándékosan keltették velük kapcsolatban, mesterségesen generáltak pánikot. Emögött uzsorásokat, liberális jogvédőket sejtenek.

A telepen minden esetre már az első napokban több tucat illegális áramvételezést sikerült megszüntetni a hatóságok közreműködésével, a közmunkások pedig elkezdték felszámolni a szeméthegyeket.

Hogy a kedélyek lecsillapodtak-e, és hogy vélekednek a helybéliek a történtekről, arról személyesen szerettünk volna meggyőződni. A szegregátumhoz többek közt Fülöp Erikkel, Zagyva György Gyulával és Orosz Mihály Zoltánnal együtt érkezünk meg, autóink a telep szélén parkolnak. Már ekkor több száz tekintet szegeződik ránk, sokan a házakból is kijönnek, a közmunkások egy része viszont a polgármestert meglátva nagyobb tempóra kapcsol.

Az eső szakadni kezd, ami nehézkessé teszi a közlekedést a sáros utcán. Mikor a házak felé indulunk, semmiféle inzultus nem ér minket, igaz, biztosak vagyunk abban is, hogy egyedül nem szívesen sétálgatnánk errefelé. Hatványozottan igaz ez az éjszakai órákra, a közvilágítást ugyanis az összes lámpa kitörésével teljesen megszüntették, megkönnyítve a bűnözők és megnehezítve a rendőrség dolgát. Amikor erről kérdezünk, akkor többen a csibészekre fogják a dolgot. Mikor rátérünk, hogy a rosszcsont gyerekekre gondolnak-e, akkor csak mosolyognak. Valószínűleg nem.

Bár a fényképezőknek és kameráknak nem igazán örülnek a helyiek, nem barátságtalanok, kedélyesen elbeszélgetnek a polgármesterrel, Zagyvával és Orosszal is.

“Gyula! Látod már milyen jól haladunk? Mennyivel jobban néz ki, mint múlt héten!” – kiált oda Zagyvának egy közmunkásként épp szemetet szedő férfi, és valóban: bár a korábbi állapotokat nem láttuk, így viszonyítási alapunk nincs, de a munkának hála a telep egyes részei a helyiek elmondása alapján is láthatóan tisztábbak, rendezettebbek. Megtudjuk azt is, hogy a közmunkások a többi lakos segítségével mintegy hetven tonna szemetet szedtek már össze az elmúlt hetekben. Szeméthegyek azért így is akadnak még bőségesen, a hulladékban pedig kóbor kutyák vadásznak ételmaradékokra. Nem sok sikerrel.

A férfi később azt mondja, ő is ott volt, mikor a városháza előtt tüntettek, mert megijedt a pletykákat hallva. Zagyva erre elmondja neki és az ekkora már köréjük csoportosuló brigádnak, hogy nem kell hinni a média és a jogvédők hergelésének, láthatják ők is, hogy feleslegesen senkinek sem kell félnie. “Ne legyen áramlopás, biciklilopás, uzsorázás és semmilyen más törvénysértés se. Akkor minden rendben lesz, az uszítóknak pedig nem kell felülni” – szögezi le. A többség bólogat, néhányan elsomfordálnak.

“Azt mondták, hogy elviszik a gyerekeinket és ledózerolják a házainkat, még szép, hogy kiborultunk!” – meséli egy ötven év körüli asszony nekünk is, de azt mondja, ami eddig történt, azzal semmi problémája nincs.

Érpatak polgármestere közben egy házhoz sétál, hogy szemügyre vegye az újonnan beszerelt villanyórát. A romos épületben lakó család nemrégiben még lopta az áramot, ám miután Oroszék bejelentésére a hatóságok és az áramszolgáltató emberei levágták a házilag barkácsolt kábelt, kénytelenek voltak legálisan beköttetni. Tették ezt annak ellenére, hogy nem olcsó mulatságról van szó: az ott élő idős asszony azt mondja, hetvenezer forintba került, de valahogy kigazdálkodták. Ő annyira nem lát szívesen sem minket, sem a “légiósokat”, igaz, leginkább a kamera zavarja, nem akar szerepelni. Miután megígérjük, hogy nem fog, már nyugodtabban beszélget velünk.

Csakúgy, mint az a férfi, aki egyetért a kitűzött célokkal, de kifogásai is vannak. “Lehet, hogy itt felszámolják az áramlopásokat, igazuk is van. Csak arról nem beszélnek, hogy a magyarok is ugyanúgy lopják az áramot! Egy ügyes villanyszerelő mahinálta meg a villanyórájukat. Több mint százan le is buktak, nem fértek be a bíróságon a tárgyalóterembe. Nem igazságos, hogy mindig csak a cigányokat veszik elő. Erről miért nincs szó?” – kérdezi némi indulattal a hangjában. Akaratlanul is átfut az agyunkon Lagzi Lajcsi esete, de elhessegetjük a leporolt trombita hangján felharsanó gondolatokat, és magunkban részben igazat is adunk. Mi sem hallottunk a tömeges áramlopási ügyről, de később megerősítik nekünk a helyiek. “Egy pozitívuma volt, hála a jó Istennek, hogy ott nem kampós akasztás volt, és nem halt bele egy gyermek sem” – halljuk később, és ebben is van igazság.

“Az uzsorásokkal meg nehéz dolguk lesz! Nagyot fog itt robbanni ez a városban, nem fogják hagyni magukat. Sok pénz van ebben. Ráadásul abban sem csak a cigányok vannak benne” – mondja sejtelmesen egy férfi, ahogy rátérünk egy másik témára, miközben a pocsolyákat kerülgetjük. Az uzsorásokkal, vagy ahogy a helyiek hívják, a “kamatosokkal” kapcsolatban egyébként még így is ő a legközlékenyebb: a legtöbben tagadják azt is, hogy a jelenség egyáltalán létezne, de ezt jobbára a szemüket lesütve, oldalra fordulva teszik. Láthatóan kényes kérdésről van szó, félnek beszélni róla.

Az első, komolynak nem igazán nevezhető inzultus akkor ér minket, mikor egy ház mellett elhaladva egy idős asszony áll papucsban, melltartó nélküli köntösben, az esőben, hogy káromkodva, szitkozódva átkokat szórjon ránk, de a mellettünk dolgozó közmunkások csak legyintenek: “Ne is foglalkozzanak vele, szegény sárgalapos. Épp a napokban jött haza a nagykállói diliházból.”

Nem is időzünk így sokat, és a Keskeny utcát a Széles utcával összekötő kanyart elhagyva egy másik csoport felé vesszük az irányt. A többség sárga mellényben szemetet éget, a füst a fél környéket belepi.

Bár jelentős részük közmunkán van éppen, ők már jóval agresszívebben viselkednek. Mikor az idáig csak egyszerűen és barátságosan Gyulának nevezett volt  jobbikos országgyűlési képviselő melléjük lép, hogy megkérdezze hogy haladnak a munkával, egy mellény nélküli pocakos férfi előbb ráordít a társaira, hogy ne mondjanak semmit, majd Hitlernek nevezi őt. A kamera is irritálja, de abban láthatóan nem akadályozza meg, hogy fenyegetőzni kezdjen. Nem mintha ez meghatná a sokat látott HVIM-es vezetőt. A szakállas férfi aztán akkor lesz igazán dühös, mikor szóba kerül az uzsorázás. Először védelmébe veszi az uzsorásokat, mondván, pénzhez csak tőlük lehet jutni, majd kilátásba helyezi a kamera összetörését is. Úgy tudjuk, később fel is jelentették őt a rendőrségen.

Tovább sétálunk a bokáig érő sárban, amit egyébként több itt élő is szóvá tesz. “Jó, hogy össze lesz szedve a szemét, de mikor csinálják meg az utat? Maguk szerint milyen állapot ez, normális?!” – kérdezi egyikük felemelt hangon. A Keskeny utca elején egyébként látható, hogy már megkezdődött az út építése, kavicsot szórtak le, feltöltötték a méretes kátyúkat. Azokat a kátyúkat, vagy ahogy itt mondják, “lassítókat”, melyek nem maguktól keletkeztek: a rendőrök elmondása szerint az utcalakók rendszeresen gödröket ásnak, hogy a rendőrautó később érkezzen ki, ha történne valami – márpedig rendszeresen történik.

Míg a tócsákat kerülgetve próbálunk haladni, egy férfi a háza előtt állva ránk förmed: “Ha bejöttök a portámra, megöllek titeket. Nem érdekel semmi, ez az én területem, azt csinálok, amit akarok. Egyébként pedig a jobbikos polgármester sem érdekel, meg az egész Jobbik, sőt, a helyi Fidesz sem. Orbán Viktor az én emberem és az is marad” – tart egy rövid tájékoztatót politikai nézeteiről, bár nem kérdeztünk tőle ilyesmit. Megnyugtatjuk, hogy eszünk ágában sem volt a – többihez képest egyébként rendezett, tiszta – portájára menni.

Újabb csoport állít meg minket, kérdezgetnek. Többen attól tartanak, hogy házaikat lebontják, nem lesz hová menniük. Egyértelmű, hogy a gyermekek elvétele mellett ez a rémhír terjedt el a legjobban a helyiek körében. Ennek némi alapja is van: az építésügyi hatóság vizsgálja a telepet, mivel rengeteg engedély nélkül összetákolt vályogház is felépült. A hatóság próbálja felmérni, mely épületek vannak menthető állapotban, az életveszélyes házakat viszont valószínűleg lebontatják majd. Úgy tudjuk, azért ez ritka, legutoljára 2014-ben került sor egy esetben ilyesmire.

Miközben feladtuk, hogy ne legyünk nyakig sárosak, nevetgélő tizenéves forma cigánylányokhoz érkezünk, akik kérik, hogy ne kerüljenek fel az internetre, mert rondák a ruháik. Az RGB színtér széles skáláját felvonultató ruhakölteményeket tényleg nehéz volna esztétikusnak nevezni, de azért megnyugtatjuk őket: nincs ezzel semmi baj, és szerepelniük sem kell.

Az eső egyre inkább esik, a helyiek kíváncsisága is alábbhagy, többen visszavonulnak házaikba, a közmunkások pedig folytatják a szemétszedést. Az autóinkhoz érve még visszanézünk, és már tudjuk, nehéz lesz mindezt írásban, képekben, videókban visszaadni. Elhoznánk ide mindenkit, egytől-egyig az összes politikust, jogvédőt, újságírót, hogy nézzék meg saját szemükkel az állapotokat és a fejleményeket. Csakhogy tudjuk, ez nem egy látványosság, ez sokak otthona. Sokan itt születtek, és itt öregszenek meg. “Menjenek innen, nincs itt semmi látnivaló” – kiáltja valaki felénk.

Nézzük a házakat, a gyermekeiket karjukban cipelő tizenéves lányokat, a hajlott hátú idős embereket és a zselézett hajú srácokat, amint bolyonganak a házak közt. Ők sem kerülgetik a pocsolyákat. Nézzük, és vegyes érzéseink vannak. Összeszorul a szívünk, de büszkék vagyunk, hogy mernek lépni a jobb életkörülményeik felé. Szégyelljük magunkat az elmúlt huszonöt év kormányai miatt, és azért is, mert facsarja az orrunkat az égetett szemét kabátunkból áradó bűze. Nyugodtak vagyunk, mert hajunk szála se görbült, de dühösek is vagyunk, mert tudjuk, mennyi ember életét keserítette meg, tette tönkre kisebb vagy nagyobb bűncselekményekkel az itt élők egy része. Itt is, ott is fájdalmak.

Miután magunk mögött hagyjuk a rossz hírű utcákat, utunk a bizalomgerjesztőbb nevű Hősök utcába vezet, ahol a gyermekvédelmi veszélyeztetettséget észlelő és jelző rendszer szakembereinek munkaértekezletére gyűltek össze a város illetékes dolgozói, a védőnők, óvónők, családsegítők, pedagógusok. A teremben alig találunk ülőhelyet, annyian jöttek el, nemcsak a városból, de más településekről is, hogy megosszák tapasztalataikat, és új cselekvési tervet dolgozzanak ki. Az asztalfőn a két polgármester, Fülöp Erik és Orosz Mihály Zoltán. A terepről jöttek, akárcsak mi, de ruhát nem váltottak, maradt az öltöny. Misi bácsin – ahogy néhány segítője nevezi – zöld nyakkendő, a nyakkendőtűn magyar címer, a zakó hajtókáján Szent Korona. Jelenlétének átlagos ruházata ellenére sem örülnek a terem hátsóbb részében helyet foglaló nem jobbikos önkormányzati képviselők, de rajtuk kívül mindenki inkább kíváncsinak tűnik. Hallhattak már róla sokat a sajtóban, jegyzetfüzeteiket előkészítve várják, hogy mi igazolódik be a róla sulykolt képből.

Akárhogy nézelődünk, a járási hivatal vezetőjét nem látjuk. Kérdésünkre megsúgják, nem jött el. Ha nem ez lenne a munkája, akkor emberileg még ezt meg is értenénk. Mi sem szívesen lennénk olyan emberekkel egy teremben, akik közül az egyik, Érpatak polgármestere alig néhány kilométerrel arrébb nehezítette meg a kényelmes életünket, amikor még az újfehértói hivatalnál dolgoztunk, a másik, Tiszavasvári polgármestere pedig ellenünk győzött a 2014-es polgármester-választáson. A mindebből fakadó frusztrációt hamarosan saját szemünkkel is láthatjuk, de előtte még megkezdődik a beszámoló.

Megtudjuk, hogy a tavalyi esztendőben kétszázhatvanöt jelzés érkezett gyermekveszélyeztetéssel kapcsolatban, amelyek közül a legtöbb az oktatási intézményekből származott (főként igazolatlan hiányzások, családon belüli problémák miatt). A védelembe vett gyermekek száma száznyolcvanhét volt, átmeneti nevelés érdekében intézményi elhelyezésben hat gyermek részesült. A számok csak számok, míg az egyes életek jelentősége ezekben nem mérhető. Ahogyan gyanítjuk azt is, hogy jóval több eset nem kerül bele semmilyen statisztikába. Elszomorító hallani, hogy a háziorvosokkal nem jó az együttműködés, kifejezetten kevés esetben jelzik a problémákat, bántalmazásokat, amit az orvosi eskü fényében nem is igazán értünk. Talán félelemből, talán nemtörődömségből, nem ismerjük a kifogásokat.

Elhangzik, hogy milyen komoly gondokat szül az, hogy tizenhatra csökkent a tankötelezettségi korhatár, így sokaknál jelentkezik egy kétéves időszak, amely alatt munkát nem tudnak vállalni, iskolába már nem járnak, így javarészt csak lebzselnek otthon, vagy az utcákon a kortársaik társaságában. Úgymond kiesnek a rendszerből, és ki tudja, hogy mibe esnek viszont bele.

Sokfelé hallani, és itt is megerősítik a döbbenetes tényt, hogy egyre gyakrabban vállalnak gyermeket a 13. életévüket betöltött gyermekkorúak az iskolai tevékenység, a szakmatanulás helyett. Csak a városban két ilyen esetet regisztráltak a tavalyi esztendőben, hogy a 15-16 éveseknél jelentkező korai terhességvállalásról ne is beszéljünk. A prostitúció is virágzik. Megérkezésünkkor néhányan éppen a Kékfény pár héttel ezelőtti adását nézik, amelyben egy idős, házas, helyi vállalkozó esetét mutatták be, akitől egymillió forintot akart kizsarolni két cigánylány, miután hosszú hetek ostroma alatt megtörték a gerincét, és a raktárban csak magáévá tette a fiatalabbikat. Az alkalmi partnere tizenhat éves volt. Miután megtörtént az aktus, perceken belül megérkeztek a férfi hozzátartozói és megzsarolták a férfit: ha kifizet egy komoly pénzösszeget, nem jelentik fel a történtekért. A helyiek tudják is hol lakik a leányzó, megmutatják szívesen, de úgysem találnánk otthon, előzetesben van.

A felelőtlenség felelőtlenséget szül, tartják sokan, és mi is érzünk összefüggést aközött, hogy a fiatalok nem gondolnak a jövőjükre, és aközött, hogy a szülők között is egyre több a szenvedélybetegek száma. Ha pedig valaki jelzi feléjük a gondokat, agresszívekké válnak, és nem hajlandóak elismerni a hibáikat, így a jelzőrendszer jellemzően női tagjai számára cseppet sem lehet könnyű a feladatukat végezni.A minta pedig ragadósabb, mint a Széles utcai sár, így a gyermekeknél és fiatalkorúaknál hódítanak a pszichoaktív szerek, a dizájnerdrogok. Emlékezetünkben él még az akár a polgármestert is kiütéssel fenyegető átányi gyerekek drogtól bódult tekintete és zavart beszéde, és tudjuk, halljuk, tapasztaljuk, hogy már csak ezért sem életbiztosítás az, ha a cigánysorok unatkozó és normális nevelést nem kapó fiataljai megindulnak csibészkedni az éjszakába. A dílerek felkutatása pedig szélmalomharcnak tűnik, miután hihetetlenül könnyen és olcsón beszerezhetőek lettek az új típusú kábítószerek.A szellemi-testi leépülést szolgáló szerek használata mellett egyre kevesebb figyelem irányul az egészségmegőrző és javító intézkedésekre, így például a védőoltásokra, amelyeket jellemzően nem adatnak be a szülők a gyermekeiknek. Ennek okait sem a védőoltások iránti aggodalomban kell keresni, sokkal inkább az igénytelenségből fakadnak. Számtalan esetben fordul elő továbbá, hogy a fejtetűvel, ótvarral és rühvel fertőzött gyermekek ellátását sokan egyáltalán nem biztosítják. Ez pedig melegágya a további terjedésnek, hiszen a nem megfelelően kezelt gyermekek oktatási-nevelési intézményekbe való elengedése fertőzően hathat az egészséges társaikra is. A pedagógus pedig sokszor nehéz döntésre kényszerül: hazaküldi, vagy ott tartja őket, legalább csak azért, hogy valamilyen oktatásban, nevelésben, napi egyszeri étkezésben részesüljenek.Az adatok és problémák nem érik váratlanul Oroszt, aki elsőként le is szögezi, hogy a fő kérdés, hogy a felmerülő gondokat a járási gyámhivatal komolyan veszi-e vagy sem. Mint fogalmaz, a hivatalnak erkölcsi és törvényi kötelezettsége lenne már az is, hogy jelen legyen az ehhez hasonló tanácskozásokon. Leszögezi, ez a minimum, és ez még csak a kiindulópont. Fontos, hogy a megoldáshoz először egy helyes diagnózis felállítása szükséges, és ha az illetékesek jelen sincsenek a helyzet felmérésekor, akkor a helyes terápia kialakítása sem lehetséges. Magyarázat van, csak mentség nincs – teszi hozzá.

„Az Érpataki Modellnek több fontos része van, de az egyik legalapvetőbb, hogy az illetékes állami, önkormányzati és civil szervezetek munkáját úgy kell összehangolni, mint egy svájci órát” – fejti ki a rá jellemző érzékletes képek használatával. Ez pedig azt jelenti, hogy a szülők gondolkodásában létrejövő pozitív változások eléréséhez egységre van szükség, és nemcsak elvi, de gyakorlati értelemben is. Ugyanazokat a normákat kell szisztematikusan megkövetelni az iskolában, a védőnői szolgálat során, a családsegítők és a háziorvosok munkája során, és csak így lehet látványos eredményeket elérni. Az első a normafelmutatás, a második a normamegkövetelés, végül pedig, ha így sem változik a gyermeknevelés módja, akkor, és csak akkor kell következnie a normaérvényesítésnek, büntetőfeljelentések formájában.

A jelenlévők jegyzetelnek, a figyelem nem lankad, hiszen talán sokan a teremben lévők közül sem gondolták volna, hogy a több mint félórás előadás során kizárólag szakmai tanácsok, megoldott problémák példái, cselekvési tervek ismertetése vár rájuk a sokat démonizált érpataki polgármestertől.

A szülők felelőssége is felmerül, így például, ha valaki a gyermekének nem biztosítja a megfelelő higiéniai és egészségügyi körülményeket, akkor annak fel kell erre hívni a figyelmét. Fürdesse meg, vigye el az orvoshoz, különben súlyosan sérül a gyermek testi fejlődése, a tanuláshoz szükséges koncentrációja, mutat rá Orosz. Hozzáteszi, ilyenkor ki kell menekíteni a gyermeket a környezetéből. Elengedhetetlen a helyes megfogalmazás, azaz ha súlyos a helyzet, akkor nem kiemelésről, hanem kimenekítésről kell beszélni, és nem családról, hanem 24 órás gyermekveszélyeztetésről. Fontos különbség, többen sokatmondóan egymásra néznek. A család a polgármester szerint az, ahol biztosítva van a gyermek testi, lelki, értelmi, érzelmi, erkölcsi fejlődése. Abban pedig bent kell hagyni, de ahol ezek közül bármelyik nem teljesül, onnan ki kell menekíteni a gyermeket. Az anyagi körülmények nem befolyásolnak semmit, hangsúlyozza, az elhanyagolás nem magyarázható anyagi okokkal.

Lelkesen sorolja tovább a példákat, hogy miben különbözik az Érpataki Modell a liberális szociológia alapelveitől. Így például, ha egy szülő a hétvégén éhezteti a gyermekét, és így az iskolában a gyermek elveszi a diáktársai ételét, akkor nem az a megoldás, hogy almaprogramot meg kifliprogramot kell bevezetni, és a szülő helyett kell megetetni a gyermeket, mert az csak tüneti kezelés, hanem ilyen esetben az iskolának azonnal jeleznie kell ezt a családsegítőnek, akinek pedig rögtön figyelmeztetnie kell a szülőt, hogy nem lehet éheztetni a gyermeket, és ha nem fejezi be ezt, akkor kezdeményezni kell a hatósági eljárásokat. Nagyon fontos különbség, hogy nem átvenni kell a szülők feladatait, hanem rá kell kényszeríteni őket arra, hogy azokat ellássák. Ez nem rasszizmus meg nácizmus, teszi hozzá, célozva a liberális újságírók és szociológusok magasröptű érveléseire, hanem ez pontosan a gyermek és szülő elemi érdeke, az egészséges társadalom alapja. Ha megszülte, gondoskodjon is róla a lehetőségeihez mérten – a megoldás néha egyszerűbb, mint gondolnánk. Ez ugyanolyan, mint amikor a szemetet felszedik utánuk, abból sem tanulják meg, hogy maguknak kell arra figyelni, hogy ne dobálják el a használt holmijaikat, mutatja be egy párhuzammal.

„Nem mi vagyunk a kegyetlenek, hanem az a liberális szociológus a kegyetlen, aki azt gondolja, hogy a gyermeket benne kell tartani a tetűben meg a rühben. Pedig nem kell. Vagy a szülő fogja felszámolni a tetűfészket, vagy a nevelőszülő az új családi környezetben” – utal arra a sok sajtóhírre, amelyek arról szóltak, hogy csak azért érkeztek a településre, hogy minden gyermeket elvegyenek a szüleiktől. Tapasztalata szerint, ha ezt rendesen elmagyarázzák a szülőknek, akkor meg szokták érteni, és  nem kell ilyen megoldásokhoz sem nyúlni. Csak félrenézni nem szabad. A lényeg a szemléletmód megváltoztatása, a felelősségérzet felélesztése, és csak így lehet szerinte eredményeket elérni, nem a “gettókba öntött százmilliókkal”.

Bár még szívesen maradnánk, de közben úgy döntünk, hogy a sötétedés előtt elnézünk még a város egy másik pontjára is, a bűdi városrészre, mert azt hallottuk, hogy ott még találkozhatunk néhány érdekességgel, és a korábban meglátogatott teleppel ellentétben még dívik az illegális áramvételezés is. Épp szedelőzködünk, mikor nyílik az ajtó, és egy szemüveges, hivatalnokforma öltönyös férfi lép be, majd szürkén és zárkózottan ül le az asztalhoz. Orosz üdvözli is, innentől szó szerint idézzük a beszélgetést:

 – Köszöntjük Hosszú Józsefet, a járási kormányhivatal vezetőjét! Pont panaszkodtam itt, hogy a kormányhivatalnak fel kell róni fekete pontként, hogy…
 – Jó, akkor viszontlátásra! – horkan fel és azzal együtt fel is pattan, miközben nevetés fut végig a teremben.
 – Hogy… – folytatná Orosz, de érezzük, hiába.
 – Ha így gondolja a polgármester ezt a történetet, akkor viszontlátásra! – teszi hozzá felemelt, hallhatóan zavart, sértett hangon.
 – Akkor viszontlátásra, de… – próbálná kitartóan elmondani a fekete pont okát az érpataki településvezető.
 – Én úgy gondolom, hogy jól végezzük a munkánkat… – teszi hozzá azonban Hosszú, ellentmondást nem tűrő hangon.
 – Én nem mindig úgy gondolom, csak azt mondom, hogy erről le lesznek szoktatva…
 – Nézze meg a számokat, köszönöm! – hangzik el az aduász.
 – Erről le lesznek szoktatva, ha ezt csinálják, ne csinálja ezt a hisztériát, legyen szíves, mert…
 – Polgármester úr, nem vagyunk olyan kontextusban, hogy te nekem utasításokat adj… – vált át hirtelen tegező formára.
 – Én nem utasításokat adtam, csak… – próbálná visszaterelni a lényeg irányába a beszélgetést Orosz.
 – Végezzük a munkánkat, nézzétek meg a számokat…
 – Jó, majd meglátjuk, de nagyon sajnálom, ha elmegy, ne menjen el, mert szükség lenne…

 – Én elvégeztem a munkám, nem ti fogjátok… – és innentől már nem hallhatjuk tovább, amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan távozik.

Ha már a számokat hangsúlyozza, akkor megjegyezzük, ha két percet eltöltött a teremben, akkor már talán sokat is mondtunk. Úgy döntünk, hogy utánamegyünk, hátha megtudunk többet tőle, például azt, hogy miért nem tiszteli meg a település gyermekeiért dolgozókat. Válaszokat azonban nem kapunk, kérdéseinket zaklatásnak ítéli, és rendőri intézkedést helyez kilátásba, mielőtt még bepattan az autójába, és elviharzik. Nem is fecsérelnénk a bukott polgármesterjelöltre és sértődős kormányhivatalnokra több szót, hiszen fontosabb ügyek várnak minket. Alább azért meghallgatható a tanulságos villáminterjúnk.Már sötétedni kezd, mikor meglátogatjuk az említett városrészt, ahol a magyar cigányok, vagyis a romungrók élnek. A körülmények hasonlóak az oláhcigányok által lakott telepen tapasztaltakhoz, út helyett itt is csak sár van, és közvilágítás sincs. A házak romosak, a porták nincsenek elkerítve. Ahol akad egy darab drótkerítés, ott is csak ruhákat aggatnak rá.Egy házba szívesen beengednek, sok a mondanivalójuk, azt mondják. Neveket inkább nem írunk le, gondjuk ne legyen belőle, de dől belőlük a szó. A konyhában kapunk helyet, rend van, tisztaság, csak a barátok, ismerősök hordják be a sarat a Széles úti közmunkáról. Igaz, mi is, elnézést is kérünk érte, de nem kell itt udvariaskodni, figyelmeztetnek. A kávét örömmel elfogadjuk, leültetnek, körbeállnak és csak mondják és mondják. Egy kifejezetten értelmes, a hazai és külföldi hírek vonatkozásában meglepően tájékozott férfi viszi igazán a szót.Arról kezd beszélni, hogy jó ez a folyamat, de szerinte ez csak a “cigánykártya” előhúzása. “Most már kimondom, amit gondolok, őszintén arról, amit az a jobbikos lenyilatkozott a tévében. Ne haragudjál meg, de ha őszintén akarunk beszélni, akkor miért nem mondja el, hogy nem minden cigány egyforma meg hogy hol volt eddig a köztisztasági felelős?” – szegezi nekünk a kérdést, mi pedig rögtön azt feleljük, hogy ezt nemcsak ő, de az érpataki polgármester is mindig elmondja, hogy nem cigányok és magyarok között kell különbséget tenni, hanem építők és rombolók között, és a szemetelést nem kívülről, hanem belülről kell megszüntetni. Nem győzzük meg, nem tudja, hogy mit szoktak mondani, ő csak azt tudja, amit most lát és hall. A beszélgetésünk végén aztán megjegyzi, látja, hogy itt nem cigányellenesség van, csak jobban kéne ezt hangsúlyozni, mert nagyon bántja ez őket. “Nem tudom, hogy ki folytat itt hecckampányt, a Jobbik vagy a média” – teszi hozzá.
“Aki 22 ezer forintból él, és sarokba van szorítva, azt nem érdekli, hogy csúnyán mondjam, hogy hova szarik, a túlélésre játszik” – fakad ki egy oldottabb pillanatban. És akkor elfogadható, hogy lopjon, raboljon, gyilkoljon? – kérdezzük tőle, hozzátéve, hogy higyje el, az idős asszonyt sem fogja érdekelni, akit súlyosan bántalmaznak néhány ezer forintjáért, hogy a betörő éhes-e vagy sem. Ebben egyetértünk, ha a portájára bejönnének ártó szándékkal, akkor őt sem érdekelné. Az azonban továbbra is bántja, hogy úgy érzi, nem objektíven áll a társadalom a kérdéshez, “egy kalap alá veszik” a becsületes cigányokat is a bűnözőkkel. Megkér, ezt is írjuk le, hogy nem így van. Örömmel megtesszük, ahogyan szintén egyetértésünkből születő súlyos csend telepszik a párától fülledt szobára, amikor arról beszélgetünk, hogy szinte lehetetlen a közmunkából kitörni, és a segélyekből sem lehet előrelépni.Egy eddig hallgató férfi töri meg a csendet. Most jött a közmunkából. “Itt vagyok én” – mondja, és magára is mutat, ujjai sárosak. “Dolgozok a közmunkában, az önkormányzattól kapok 52 ezret, 26 ezer családit. Fizetek 35 ezer rezsit, és akkor a többi pénzből meg lehet élni maga szerint? Két gyermekem jár iskolába, egy darab hiányzásuk nincs, kitűnő tanulók. És akkor ruháztassam a két gyerekemet, fizessem a lakbért, rezsit, mindent, és próbáljak tisztességgel megélni. Van ilyen ember is, aki nem jár kamatos pénzért!” – emeli ki, és a körülötte állók sűrűn helyeselnek.Aztán egyszerre fortyannak fel a szavak a munkanélküliségről, a segélyekért szülésről, a nélkülözésről és a káros szenvedélyekről, a beilleszkedés elutasításáról és a megbélyegzésről. Sokat kellene sokaknak beszélgetniük velük úgy, ahogy mi tettük, nemcsak azt fűteni bennük, hogy cigányokként nem érnek semmit, vagy hogy cigányokként kiváltságosak, nem vonatkozik úgy rájuk a törvény, ahogy mindenki másra. Sok szálon fut a beszélgetés, van, amiben vitatkozunk, van, amiben egyetértünk. Nem ugyanúgy látjuk a kisebbség felelősségének kérdését, de hasonlóan látjuk a kormányzati felelősség félresiklását is. “Ne félévente konzerveket hozzanak ide, mert úgyis elnyomjuk a piacon, hanem rendes munkát adjanak!” – foglalja össze egyikük.A kamatosokról is beszélnünk kell, elismerik, hogy működik az uzsora. Ugyanakkor nem értenek egyet azzal, ha azt terjesztik az uzsora ellen felszólalók, hogy itt mindenki kétszázezreket kap, aminek a nagy részét lenyúlja a kamatos. Egyrészt szerintük nem kap mindenki annyit, sőt, másrészt nem is mindenki nyúl az uzsorához. “Meg kéne mutatni azt a családot is, ahol 150-200 Ft jut egy nap az életre. Nem mondom, hogy ez felmentést ad a kosz, a retek és a patkány alól, de ez sosem hangzik el a médiában.” Fel is írjuk gyorsan, hogy ki ne maradjon a riportból.Kérik, írjuk meg azt is, hogy Orosz Mihály Zoltán “mennyi pénzt talicskázik ki Tiszavasváriból ezért, amit csinál”, de inkább behívjuk az érpataki polgármestert, mondja el ő, hogy mennyit, és hamar kiderül, hogy nem jár neki ezért fizetés, nem azért csinálja. Meg is lepődik a hallgatóság, de elismerően biccentenek többen a pár négyzetméteres konyhában. Nem vagyunk benne biztosak, hogy elhiszik, de előkerül a szerződés, ahol le van írva, hogy irodahelyiséget kapnak csak a segítők, nem fizetést. Egészen pontosan úgy szerepel, hogy “a megbízó felkínálhat bármilyen nem pénzügyi erőforrást, helyiséget, technikai eszközt, irodaszert”. Ezután már azt mondják, hogy jól van ez így, egyikük így foglalja össze: “ha így fog megoldódni ez a nagy hatalmas probléma, így meg tudják oldani, nulla forintból, akkor rendben, sőt, kerüljön valamennyi pénzébe a városnak, nem mondom, belefér, de az a mocsok, ami ott van lent azok körül az emberek körül, szűnjön meg!”Egyébként pedig, vált témát egyik, a kamatosokat is a városban élő gazdagok támogatják pénzzel, döghússal “meg minden Isten átkával, hogy adják át a csóró cigányoknak”. Később Orosz Mihály Zoltán ezt úgy kommentálja, hogy Érpatakon is felszámolták a magyar sefteseket, és ha ez így van, akkor ennek itt is véget kell vetni.Sokáig tudnánk beszélgetni még, de mennünk kell. Megígérjük, hogy megírjuk, ők hogyan látják a helyzetüket.Kilépve egy másik ház előtt a sárban egy felborult babakocsit látunk, a ház lépcsőjén egy láthatóan ittas férfi kiabál, kezében kétliteres flakon, ami már csaknem üres. Eleinte tudomást sem vesz rólunk: a szemközti szomszédaival üvöltözik, valaki rendőrt is hív rá. Később aztán velünk is ordibálni kezd, de hamar elcsendesedik, mikor meglátja a felé tartó rendőrautót.Megérkeznek az érpatakiak is, akik kiszúrják, hogy a férfi lopja az áramot, és erre fel is hívják a rendőrök figyelmét, akik igazoltatják a férfit, majd hívják az áramszolgáltató embereit. A várakozás közben a rendőröknek és Orosznak is panaszkodik, azt mondja, 22 ezer forint a segély, abból nem telik neki áramra.Van hat gyereke, pénzt is kap utánuk, százötven lehet az összesen, de azt mondja, azt nem ő költi el. A baj, hogy nincs elég pénz, nem ad a polgármester, folytatja a monológot, de közben kiérkeznek az E-on emberei is, levágják a kábelt.Ekkorra már teljesen besötétedik, sötétbe borul a ház is. A rendőrök távoznak, a férfi újra előveszi a palackot, lehúzza a maradékot, majd fenyegetőzni kezd. Baltát állít a fejünkbe, ordítja nekünk messziről, szomszédai próbálják csitítani, de nem sok sikerrel. Közelebb megyünk, a fenyegetés abbamarad, helyette tájékoztatást kapunk a törvényekről, főként a 316-os paragrafusról (vélhetően a Btk. 316-os paragrafusára gondol, ami korábban a lopásról szólt, most a terrorcselekménnyel való fenyegetésről). Sőt, megtudjuk az áramlopási technikájának csínját-bínját is, meg hogy itt nincs törvény.Az utca végén egyre többen kezdenek gyülekezni, bámészkodni. Sok látnivaló pedig már nincs rajtunk kívül, így elhagyjuk ezt a városrészt is. Vár minket Tiszavasvári polgármestere, Fülöp Erik a hivatalban.Elsősorban arról érdeklődünk, hogy minek köszönhető az, hogy a rendteremtési folyamat első napjaiban tapasztalható riadalom elmúlt. Elmondja, hogy a folyamatos tájékoztatás és a számtalan személyes beszélgetés hatására sikerült a fals híreszteléseket elhalkítani, és tudatosítani, hogy nem szeretnének többet, mint elérni a mindenkire általános törvények betartását. Nem szeretnék, hogy a gyermekek veszélyeztetve legyenek, és szeretnék tisztán látni a lakókörnyezeteket – foglalja össze. A Keskeny és a Széles úton is nullára sikerült visszaszorítani az illegális áramvételezéseket, és óriási eredményeket értek el a közterületek tisztántartásában is, sorolja az eredményeket.A közeljövőre vonatkozóan ismerteti, hogy az ott élők március 15-éig kaptak írásban határidőt arra vonatkozóan, hogy mindenki a saját lakókörnyezetét takarítsa ki. Ha ezután az ellenőrzés során az bizonyosodik be, hogy van, aki nem tett ennek a kötelezettségének eleget, akkor őt szankcióval sújthatják. Ez az első lépés, mint mondja, és utána fognak további ellenőrzésekkel és kérésekkel, figyelmeztetésekkel élni arra vonatkozóan, hogy a gyermekekre veszélyes körülményeket haladéktalanul szüntessék meg ott, ahol ilyen tapasztalható. Az önkormányzat pedig azt vállalja, hogy a közmunkások segítségével a közterületeket megtisztítja, az út javítását elvégzi. A jobb idő közeledtével várható a két út közötti vályogvető gödrök betemetése, valamint az életkörülmények javítása érdekében a Keskeny út mellett húzódó nyílt belvízárok zárttá tétele is.

Az elmúlt hetek munkája során a polgármester személyesen is levont néhány tanulságot. A tapasztalata szerint a különböző jogvédő és civil szervezetek, politikai pártok és cigány vezetők tudatosan félretájékoztatták, lázították a cigánysoron élőket, és mint mondta, ez szorosan összefügg azzal, hogy hadüzenetet hirdettek az uzsorásokkal szemben, akiknél ez célba talált.. Ez pedig abban mutatkozik meg Fülöp Erik tapasztalata szerint, hogy míg az önkormányzat célja a beilleszkedésre képes családok visszavezetése a hétköznapi életbe, addig az uzsorásoknak az, hogy ebben a borzalmas állapotban tartsák az embereket, és megpróbálják őket minél jobban kizsigerelni.A délutáni jelzőrendszeri megbeszéléssel kapcsolatban is kíváncsiak vagyunk a véleményére, így elmondja, hogy egyrészt látja, hogy a tenni akarás és a jelenlegi állapottól való elmozdulás vágya sokakban megfogalmazódott, de a kérdés benne most az, hogy amikor “nap, mint nap konfliktust kell vállalni, és megvédeni az igazunkat”, akkor mennyien lesznek képesek bírni ezt. Ugyanakkor hozzáteszi azt is, hogy úgy látja, hogy Orosz Mihály Zoltán segítségével képesek lesznek arra, hogy összehangolják mindazon szervek működését, akiknek az együttes közreműködése elengedhetetlen a feladatok sikeres elvégzéséhez.”Biztos vagyok benne, hogy az uzsora-bűncselekmények felszámolása lesz a legnagyobb falat, amiben számítunk a rendészeti szervek együttműködésére is”  – válaszol arra a kérdésünkre, hogy mit tart a legnagyobb kihívásnak.

***

A nap zárásaként, éjszaka még visszatérünk a Széles utcához, ahol nyomasztó, sötét csend borul a házakra. Az autónkból kiszállva látunk néhány árnyat, akik mint elmúlt évtizedek nem választott terhei csendben osonnak a kertek alatt. Az utca végén néhány kutya csahol, egy ház ablakában talán gyertya fénye pislákol. A sár lomhán körbeöleli az összehordott szemétkupacok bástyáit.Ahogy ott állunk átázott cipőben, nem is csak az előttünk fekvő, de minden hasonló sorsú település cigánytelepének kétségbeesését és fenyegető erejét érezzük legbelül. Magunk előtt látjuk a tucatnyi összezsúfolt életnek oltalmat nyújtó házak dohos szobáit, és halljuk minden bűnös úton járó lépés zaját. Korábban azt hittük, itt majd magunkat fogjuk félteni. Most azonban sokkal jobban féltjük kis hazánk jövőjét, és keressük a szavakat.Már csak az autópálya elmosódó fényei közt fogalmazzuk meg magunkban, de még akkor sem merjük kimondani. Csak néhány nappal később. Itt már csak két út van: magukra hagyni őket, és akkor előbb-utóbb magunkra szabadítani, vagy pedig megpróbálni a lehetetlent, felemelni őket.

“Nem a legkisebb, hanem a legnagyobb ellenállást keresni.

Csak azt érdemes megcsinálni, ami lehetetlen.”
2016.03.05.

Share Button

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.