Charles Maurras politikai szótára

Részlet a Fehér jakobinizmus (1999) című műből, mely Charles Maurras (1868-1952) főbb gondolatait ismerteti. A szerző, Ludassy Mária egy baloldali író, így elfogult kiszólásaival nem értünk egyet, ugyanakkor ezeket leszámítva ismertetője viszonylag objektív, ezért nagyjából reális képet ad a konzervativizmus kiemelkedő francia ideológusáról.

Charles Maurras nemcsak politikai filozófiáját, de publicisztikája terminológiáját és stílusát is az Action Française századfordulós cikkeiben alakította ki, s lényeges változást sem a világháborús tudósítások patetikus gyűlölettirádái, sem a húszas évek antibolsevista filippikái nem hoztak (ez utóbbiak szinte szó szerinti átvételt jelentettek a húsz év előtti antiliberális keresztes háború alaptémáiból). Tartalmi újdonság az olasz fasizmushoz való kitüntetetten pozitív viszony, valamint a Vatikánhoz fűződő kapcsolat megromlása, ami az Action Française korábbi katolikus-királypárti olvasótáborának (részbeni) elvesztéséhez és az olaszországi nyílt erőszakkultusz követőinek csatlakozásához vezetett. Maurras maga is úgy érezte, hogy a harmincas évek elejére beérett a szintézis munkájának gyümölcse, és 1932-ben megjelentette monumentális Dictionnaire politique et critiquecímű „antienciklopédiáját”, [1] mely a XVIII. századi szabadelvű és kozmopolita” vállalkozás ellenideológiáját kívánta összefoglalni, a „judeo-protestáns” eszmekörrel leszámoló francia nemzeti radikalizmus és tekintélyelvű tradicionalizmus irányelveit. A szótár Maurras és hívei által készített válogatás az Action Française legjellegzetesebb témáiból, nem újabb szódefiníciók, hanem a harmincéves antiliberális és antiparlamentáris, demokrácia- és Dreyfus-ellenes harci cikkek adják az egyes szócikkek bázisát, így nyomon követhetjük Maurras fő témáinak kialakulását és fejlődését (avagy lényegi változatlanságát eredeti elfogultságainak). Magam e hatalmas, többkötetes szómagyarázat kicsiny, de karakterisztikusnak ítélt szegmentumát szeretném bemutatni, csak annyi kommentárral kísérve, amennyi az eredeti maurras-i gondolatok megértéséhez feltétlenül szükséges.

DEMOCRATIE (DEMOKRÁCIA)

Maurras századfordulós írásainak kitüntetett céltáblája, egy időben – amikor a bontakozó kereszténydemokráciát bírálja [2] – még a liberalizmusnál is élesebben támadja „a demokráciát, azaz a halál rendszerét”. A fő támadási pont az egyenlőség elve: minden magasan szervezett organizmus a szervek egyenlőtlenségén – azaz differenciált voltán – nyugszik, aki egyenlősíteni – nivellálni – akar, az csak megölni tudja az illető szervezetet.

„Az organizmus tökéletességének foka tagjai különfélesége, differenciáltsága. Ha az egyenlőség az igazságosság formulája, akkor minden magasabb rendű létező maga az immanens igazságtalanság, mivel egy összetett lény elemei olyan kíméletlenül egyenlőtlen funkciókra rendeltetnek, mint például az érzékelés és az emésztés…”

Az organizáció és a demokrácia fogalmai kölcsönösen kizárják egymást; az első a funkcionális egyenlőtlenség, a második a halott egyformaság szinonimája:

„Az organizáció megnöveli a minőségi különbségek jelentőségét, és csökkenti a számszerű többség fontosságát. Felfogtátok ezt a nagy igazságot? Ha igen, ne szóljatok többé a demokrácia megszervezéséről, azaz arról, hogy az egyenlőség kormányát egyenlőtlenséggel akarjátok mérsékelni, hanem térjetek vissza a helyes szóhasználathoz, azaz ismerjétek el velünk együtt, hogy megszervezni a demokráciát nem más, mint szétrombolásáért szervezkedni.” (1899. május 1.)

A tradicionális francia eszme hierarchikus és monarchikus: a demokratikus köztársaság eszméje így nem lehet más, mint idegen szellemi import, a német protestantizmus, a zsidó tőke és a nemzetközi szabadkőművesség szubverzív szellemi befolyása, mely a történelmi, nemzeti nagyságok nivellálásában, s ezzel önnön térnyerésének biztosításában érdekelt.

„A demokratikus doktrína megakadályozza a franciákat az önszerveződésben, s előkészíti az idegen dominanciáját francia földön. Zsidó, protestáns, szabadkőműves szervezet a demokrácia, az idegen hatalmának megszervezése. Ezen négy konföderáció kialakítja az idegenek és a kevert fajúak kisebbségének dominanciáját: a modern Franciaországot egyre inkább ezek uralják.” (1904. július 27.)

A demokrácia az individuális önzés szabadságát jelenti, s a korlátlan individuális érdekérvényesítés a nemzeti érdek halálos ítélete; a demokrácia a parlamenti pártok uralma, s a politikai pluralizmus megöli a nemzeti egységet.

„A demokrácia bázisa az elszigetelt egyének halmaza; a demokratikus állam az arany uralmának zsákmánya. Az újkor tragédiája akkor kezdődött, midőn az arany vette át a vér jogának és a történelmi jognak a helyét. Franciaország régi rendjében, az oly sokat csúfolt feudalizmusban, mely a vezér és a nemesség vitathatatlan autoritásán nyugodott, az állam érdekmentes szolgálata volt az uralkodó és a nemesség elve és szabálya… Ebben a rendszerben, hogy egy paradox megfogalmazást használjak, a vezetők érdeke az érdekmentesség volt. A demokrácia az érdek és az irigység birodalma. A demokrácia az önzés királysága.” (1912. február 27.)

A demokrácia alapérdeke a múltat végképp eltörölni vágyó kollektív amnézia: csak így tud megszabadulni az ősellenségtől, a tekintély tiszteletétől.

„Csak az lehet jó demokrata, csak az szolgálhatja jól a demokráciát, aki ráveszi a polgárokat őseik emlékének elfelejtésére, aki az ősi ellenség gyűlölete helyett egymás gyűlöletére tanít az osztályharcban.” (1913. május 29.)

A demokrácia kizárja a nemzeti védelem megszervezését, véget vet a katonai fegyelemnek, mert mindenki jogot formál, arra, hogy demokratikusan vitassa a felsőbbség parancsait, hogy a kanti kriticizmus szellemében vagy a kantiánus morális autonómia nevében bírálja, elvesse a hadparancsokat.

„A demokrácia egyrészt egalitárius, másrészt libertárius eszmékből áll. Lázadás minden egyenlőtlenség, felkelés minden tekintély ellen. De mit tehet a demokrácia, ha nincs többé lerombolni való Bastille, lefejezni való király? Minden tevékenysége kimerül a puszta negativitásban, a szubverzióban és a nivellálásban. Mivel a szabadságot immár nem a nem létező király ellenében, hanem a nagyon is létező hadnagy vagy kapitány parancsai ellenében idézik; az egyenlősítők sem a harmadik rend számára követelik immár a nemesség előjogait, még csak nem is a nép jogait a harmadik rend ellenében, hanem az őrnagy és az őrmester egyenlőségét, a légierő ellenében a tüzérség, a lovasság ellenében a gyalogság nivelláló jogait. A háborúban nem lehet veszedelmesebb eszme, mint a demokrácia.” (1917. július 7.)

A demokraták és a nacionalisták nem két pártot képviselnek Franciaországban, hanem két Franciaországot képviselnek. A Dreyfus-ügy óta világos, hogy e két ország nem fér meg egy hazában: az emberi jogok, illetve a nemzeti jogok primátusa összebékíthetetlen: „Nemzeti tőkénket ne engedjük elveszni a csalóka biztonság által megbénítva. Nacionalistának lenni s ugyanakkor a demokráciát akarni: lehetetlenség; vagy meg akarjuk őrizni a francia értékeket, vagy elherdáljuk azokat egy hazug humanitarizmusnak hódolva.” A nemzeti állam prioritásai a külügy és a hadügy; a demokratikus államé a gazdasági gondoskodás.

„Amint egy állam belehull a demokrácia csapdájába, elveszti természetes attribútumait (politikai, hadügyi, diplomáciai képességeit). De cserébe kap más feladatokat: kórházgondnok lesz és iskolamester, a szépművészetek megrendelője és gyufagyártó, dohánykereskedő és közlekedésszervező. A demokratikus állam az univerzális kenyérszállító és pénzváltó. Elveszi a kenyeret és a bort a gazdag raktárából és pincéjéből, hogy elossza azt, és ha már kifosztván minden gazdagot nem talál több elosztani való gazdagságot, a nyomort fogja adminisztrálni és az éhínség elnöke lesz.” (Enquête sur la Monarchie, 256. o.) [3]

Maurras fő érve a demokratikus egyenlősítés ellenében nem a gazdasági kontraproduktivitás: a gazdasági növekedés számára éppen hogy nem önérték, hanem a modernitás kárhozatos következménye. Az egalitárius demokrácia, a modern fogyasztói társadalom politikai formája elfogadhatatlan a számára, mint a magánérdekek és az egyéni fogyasztás semmiféle közösségi korlátozást nem ismerő szertelen szabadságának kultusza.

„Aki demokráciát mond, az a fogyasztást támogató kormányzatot mond, az minden szabadságok legsterilebb formáját, az individuális fogyasztás botor pazarlásának szabadságát igenli. A demokratikus köztársaság lényege, hogy nem ismer természetes vezért, s következésképpen a társadalom minden pontján az esztelen individualitás uralmának enged teret. Mindenekelőtt a szabadság, azaz a vezér hiánya! Utána az egyenlőség, avagy a rend hiánya! Ezen két vezérelv minden nemzetet a lehető leggyorsabban a végső pusztulásba vezeti.” (1913. április 18.)

Franciaországban a Dreyfus-ügy a nemzetrontó demokratikus jog kultuszának klasszikus példája: Maurras és Barrès ekkor fogalmazzák meg az emberi jogokat deklaratíve elvető nemzeti jog (avagy hazafias kötelességek) doktrínáját. A lelkiismereti szabadság, a szabad vizsgálat „judeo-protestáns” tana a nemzethalál szélére sodorta a francia nemzetet.

„Tanú erre a Dreyfus-ügy: ez készítette elő 150 000 francia holocaustját a katonai tekintély megalázása révén, a francia államrezon megcsúfolása révén; ez az ügy az ország morális meghasonlottságának és vallási válságának forrása, a társadalmi és a politikai hanyatlás kezdete. E század hajnalán a nemzeti katasztrófa kezdete. Még azok az igaz hazafiak is így beszélnek, akik nem királypártiak: egy bírói tévedés korrigálása sem igazolhatja a haza minden vitális érdekének a semmibevételét.”

S az 1921. december 24-i Action française-cikk konklúziója, mely már átvezet a következő szócikk mondandójához: „A demokratikus igazság fölött állnak a nemzeti lét törvényei és az államrezon maximái.”

DREYFUS (AFFAIRE) – A DREYFUS-ÜGY

Maurras mindvégig megmagyarázhatatlan értelmiségi hisztériaként (melynek azonban van forrása: a zsidó-szabadkőműves összeesküvés) írta le a Dreyfus-párti sajtó kampányát. Lényegében nem a bűnösséget kimondó bírói ítélet igazságát állítja, hanem azt, hogy elvileg megkérdőjelezhetetlen egy bírói ítélet, ha kétségbevonása a nemzet presztízsveszteségével jár.

„Néhányan a hisztérikus sajtókampány – folyóiratok, sőt könyvek lélektani hadviselése – következtében szabályosan megőrültek. Vannak igaz franciák, akik elvesztették állásukat, vagyonukat, egészségüket, sőt életüket e sajtó-háborúban. Vannak, akik önkezükkel vetettek véget életüknek. Vér omlott, francia vér, a legtisztább francia vér a zsidó áruló, Dreyfus érdekében.”

A Dreyfus elleni hiányzó bizonyítékokat hamisító Henry a legnagyobb nemzeti hős Maurras szemében, mert a semmitmondó tárgyi bizonyítékok helyett a magasabb rendű nemzeti igazság bizonyítékait állította elő a nemzet legnagyobb ellensége leleplezésére.

„Ártatlan honfiak úgy vélik, hogy Anglia királya a francia nemzet leggonoszabb ellensége. Hogy tévednek! A francia nép legnagyobb ellensége Alfred Dreyfus. Ez a nyomorult áruló öt év szörnyű polgárháborúját zúdította ránk. Dreyfus bénította meg a francia honvédelmet, ő akadályozta meg, hogy a búrok segítségére siessünk, hogy megvédjük állásainkat a Nílus partján. Az önmaga ellen forduló Franciaország minden oldalon meghátrálni kényszerült a külső ellenség elől… A nemzeti lobogó beszennyezése a szabadlábra helyezett Dreyfus. Emlékezzünk erre, emlékezzünk!” (1903. április 23.)

A francia nemzeti erők paralizálása csak a nemzet ellenségeinek állhatott érdekében: a német-protestáns, a zsidó-szabadkőműves és a kevert fajú-idegen franciaellenes összeesküvés témája Maurras publikációjának Leitmotive-ja 1895-től 1945-ig. A demokrácia, az emberi jogok, a liberalizmus nem politikailag elfogadhatatlan ideál Maurras szerint, hanem a tudatos nemzetvesztés külellenség által francia földre csempészett és a honi nemzetellenes erők által propagált mételye. Mindezek között a legpusztítóbb az individuális szabadságjogok doktrínája, mely a zsidó prófétáktól Lutheren keresztül „olyan anglománok, mint Montesquieu és Voltaire”, valamint olyan idegen csavargók, mint Rousseau révén kerül Franciaországba (tehát a francia felvilágosodás is idegen eszmei csempészáru).

„A Dreyfus-ügy mindörökre jelképértékű marad, szimbóluma ama hazug rendszernek, mely az erkölcsi haladás és az emberi méltóság üres fogalmaira építkezik, s végül totális erkölcsi cinizmusba torkollik. Az ügy forrása az erkölcsi lelkiismeret lázadása egy esetleges jogi tévedés ellenében, olyan törvénytelenséggel szemben, melynek egy vádlott volt, úgymond az áldozata, a végeredmény a törvény egészének szemérmetlen megerőszakolása lett, a nemzeti jog nyilvánvaló elárulása, a haza minden vitális érdekének feláldozása ezen egyén érdekében, a köztársaság törvényeinek megcsúfolása egy individuum megmentéséért!” (1914. április 14.)

A nemzeti jog képviselői szemében már maga az az igény is abszurd, hogy „egyetlen ember bűnösségének bizonyítása” központi kérdéssé váljon, mikor vitathatatlan nemzeti érdek szól a bűnösség bizonyítottnak tekintése, megkérdőjelezhetetlensége mellett.

„A nemzeti nevelés, a nemzeti hagyomány és a racionális reflexió, minden-minden, gondoltam én, fel kell emelje szavát e kollektív őrület ellenében, mely bűnösebb, mint magának az árulónak a bűne. Amikor bizonyossá vált a per felülbírálásának szörnyű szerencsétlensége, úgy éreztem, meg kell írnom, hogy ha Dreyfus véletlenül ártatlannak bizonyulna, akkor ki kell nevezni Franciaország tábornokának, de akár ártatlan, akár bűnös, agyon kell lövetni mindenkit mint hazaárulót és a közrend megzavaróját, aki szót emelt ártatlansága mellett” (1908. május 7.)

Ám a Dreyfus-ügy kimenetele éppen az ellenkezője volt: e kötélre való nemzetárulók lettek a XX. század nyitányában Franciaország urai, s ezzel az ország idegen uralom alá került.

„Midőn a zsidók a francia köztársaságot átalakították egy franciaellenes köztársasággá, a nemzet minden pártját nemzetellenes párttá tették.”

Ezért a parlamenti pártok között többé nem lehetséges a nemzeti oldal választása: ez csak antiparlamentáris erők antiparlamentáris eszközökkel való (azaz erőszakos) hatalom-átvétele útján lehetséges. A liberális demokrácia előbb politikai ellenfelét, az örökletes monarchiát, majd eszmei ellenségét, a katolikus hierarchiát zúzta szét. A kettő restaurálása csak együttesen lehetséges: ezt a nem hívő monarchisták éppúgy tudják, mint azon katolikusok, akik az állam és egyház szétválasztása után feladták a köztársasággal kiegyezni kész kompromisszumos álláspontjukat.

„Most a katolikus diszciplína, a római egyház szenvedi el azon csapásokat, melyek a monarchiát már szétzúzták: az »individuum felszabadítása« jelszavával fellépő liberális doktrína egyszerre veri szét Franciaországban a nemzeti és az általános vallási szellemiséget.” (1908. október 24.)

A szélsőjobboldali retorika remekműve az Action française 1908. október 29-i száma, mely a lap ellen indított s Dreyfus által megnyert sajtópert kommentálja. A felmentett, sőt ártatlan üldöztetése miatt kitüntetett és előléptetett kapitány rágalmazási pert indított az Action française főszerkesztője ellen, aki kizárólag a „zsidó áruló” vagy az „áruló zsidó” szókapcsolattal idézte nevét. A pénzbüntetést kimondó bírói ítéletet, mint az áruló zsidó milliomos által az igaz francia hazafiakat utolsó menedékükből, őseik szerény hajlékából is kiűző, őt ősz édesanyjával együtt koldusbotra justismordot kommentálja, mely méltó folytatása az ország hadseregét megalázó felmentő ítéletnek.

„Elégszer leírtam az elmúlt tíz esztendő alatt, hogy a zsidók miképp éltek vissza a gallok hiszékenységével, hogyan igázták le e jóhiszemű nemzetet, midőn száz évvel ezelőtt megkaparintották az egész liberális sajtót, a napilapokat, a folyóiratokat és a könyvkiadást.”„Ők bitorolják az arany révén, mely mobil és megfoghatatlan, mint maga a zsidó természet, a társadalmi befolyást, a politikai hatalmat, az igazságszolgáltatást, a közvéleményt befolyásoló orgánumokat. A francia földet immár csak halottaink védik. Alig ismerek valakit az élők között, akik vigyáznának még a strázsán.”

Dreyfus nevének jelző epithetonja marad a „zsidó áruló”: a lutherizmus és a liberalizmus mellett a Dreyfus-párti a franciaellenesség szinonimája.

„Jóval a Dreyfus-ügy előtt, a Dreyfus-párti szellemiség már meghódította az egyetemeket, az irodalmat, a szépművészeteket; ezen eszme a reformáció, a romantika és a forradalom szellemi örököse. A zsidók által megkaparintott sajtó és a hugenották által uralt felsőoktatás terjesztik a liberalizmus e mételyét, mely meghatározó a harmadik köztársaság egész életében.” (1910. április 23.)

Mivel a közvéleményt e nemzetellenes szellem vetette uralma alá, nem lehetséges többé a közvélemény megnyerése – azaz a szabad választások jogszerű kiírása – révén a nemzeti erők győzelmében reménykedni. Csak az emberi jogok doktrínáját felváltó nemzeti jog (vagy ha szükséges: nemzetmentő erőszak) hatalomátvételében lehet reménykedni.

DROIT (JOG)

„Liberalizmus? Igen, a jogállamiság. A jogállamiság, ami univerzális akar lenni, minden emberre egyenlően érvényes, legyen az győző vagy legyőzött, nemzeti vagy idegen.” (1908. augusztus 29.)

A törvény előtti egyenlőség, a pártatlan bíróság elve francia földön nemzetellenes eszme, mert az idegennek kedvez a történelmi nemzet érdekvédelmével szemben. A jogbiztonság nevében a nemzetbiztonság aláásása folyik. A jog az előjog gyilkosa, márpedig történelmi – azaz nemzeti – jog csak privilégium lehet.

„A modern demokrácia megalapítói protestánsok, mint Rousseau, vagy liberális katolikusok, mint Lamennais, a jogfetisizmus bűvöletében élnek: a népjogot tették az isteni jog helyébe. Számukra minden jog isteni vagy istenített: nemcsak a politikai vezető joga (ami náluk népi-kollektív, nem örökletes-egyedi), hanem a tulajdonjog, a munkához való jog, a családjog szintúgy.” Enquête sur la Monarchie (III.)

A választójog a legveszedelmesebb a modern vívmányok között, mert lehetővé teszi a rossz választását, a rossz választás legitimizálását, s kizárja a választásokon esélytelen, nem többségi, hanem történelmi legitimitás uralomra jutását. A parlamentáris rendszer a maga jogállami skrupulusaival képtelen a nemzeti érdek hatékony védelmére, mert a katonának éppoly állampolgári jogokat biztosít, mint a szabad vitát és a kritika szabadságát követelő filozófusprofesszornak: be kell bizonyítani a felsőbbség parancsának jogszerűségét és ésszerűségét.

„Egy demokratikus jogállamban, ha egy kapitány tűzparancsot ad, a képviselők követelhetik annak kivizsgálását, hogy az ellenség ott volt-e, hogy ellenség volt-e, aki ott volt; be kell bizonyítani jogszerűen, hogy az ellenség rossz ember, bizonyítást igényel, hogy a legjobb módszer-e, ha lövünk rá, illetve hogy ez-e a legmegfelelőbb pillanat a tüzelésre.” (1914. november 9.)

A szabad választás joga mindenre kiterjed egy jogállamban. Ez háborúban a nemzet öngyilkosságát jelenti.

„A demokratikus jogfelfogás szerint minden jog a választói akaratból származik. E jogi ideál minden pozíciót választott hivatallá tesz az állami adminisztráció legalsó fokától a legmagasabb fokáig. A bírákat a bírálandók választják, mint Amerikában, a tiszteket a közkatonák, mint a Kommün alatt!” (1914. március 17.)

Jean Jaurès hirdethette a leghangosabban a jogi skrupulusokat a nemzetvédelem megbénítására. Ám a nemzeti erő első manifesztációjára eltűnnek az emberjogi „felhőképek”. (1914. augusztus 3.)

Ha a nemzet visszanyeri jogait, ez nem jelenti feltétlenül a jogtudomány tökéletes megsemmisítését, csupán korlátozását, helyére tevését.

„Ügyvéd uramék, jogászprofesszor urak, az isten szerelmére, ne használják tudományos zsargonukat az igazságügyi palota falain kívül. A jog szép tudomány, de csak akkor tündököl teljes szépségében, ha a helyére tesszük. Van ám a jogon kívül más szép dolog is. Ott van a politika. Ott van a diplomácia. Csillagtávolból nézve talán ezek is jogi problémáknak tűnhetnek. Ám mi a földön élünk. És a földünket nem más planéták perspektívájából szemléljük, ahogy hazánk földjét sem a földkerekség aspektusából nézzük. Minden nép a jog bajnokának kiálthatja ki magát, harci kiáltásul választhatja, hogy éljen a jog, s akár nemzeti zászlaja selymére is felírhatja e szép jelszót. Mindazonáltal csak egyetlen Franciaország van, csak egy francia nemzet létezik. Nekünk az ő jogait és az ő javát kell megvédenünk.” (1916. augusztus 7.)

Minden más nemzet józan elméi is így gondolkoznak, ezért vall kudarcot az Emberi Jogok Ligájának minden kezdeményezése, mely a különféle nemzetek egymás ellen elkövetett háborús bűneit kéri számon. Nincs, nem is lehet közös mércéje a jognak egymással háborúban álló nemzetek között, a „humanitárius himnuszok” köznevetség tárgyai, midőn csak a nemzeti himnuszok képesek mozgósítani az embereket. A kantiánus-moralizáló szólamok hangoztatói a német érdekek hazaáruló kiszolgálói. (1917. január 7.)

Emberi jogokról beszélni a nemzet élethalálküzdelme közepette különben is hazaárulás: csak a francia nemzet jogai reálisak, azaz a francia polgár – civil vagy katona – hazafias kötelességei.

„Ne tagadjuk meg a jogot, ne tagadjuk meg a mi jogunkat, ami szép és jó. Manapság ez a jog azonnal átalakul kötelességgé, az általános mozgósítás hadparancsává, a legális kényszerek parancsoló alkalmazásává. Hatalmon lévő uraságok ne feledkezzetek meg erről: a Jogot, mely a nemzetet szolgálja, haladéktalanul alakítsátok át Kötelességgé, melyet a nemzetnek kell betöltenie. A francia jogot kell diadalra juttatnunk, s ebben mindnyájunknak, egyszerű polgároknak, megvan a magunk kötelező szolgálata, legyünk bár katonák vagy civilek… Vége az emberi jogokról szónokló százhúsz éves halandzsának; most már minden világos. A jog nem más, mint a francia haza joga, amit megkövetelhet gyermekeitől, mint a kötelességteljesítés maximumát.” (1917. március 7.)

A jog és az erő elválaszthatatlanok: aki a nemzetek világháborúja végén valamely nemzetek fölötti jogról álmodik, ami egyszer s mindenkorra véget vetne az erőszaknak, azt éppúgy maga alá temeti a történelem, mint az első világháború kitörésekor a pacifistákat és az internacionalistákat. Különben is: az örök béke kanti álma a csatatéren alulmaradt németség szellemi revansát jelenti az amerikai demokráciával kötendő szent szövetségben. A francia nemzet nem mondhat le arról, amit vérével és erejével vívott ki; a nemzetek fölötti szuperállam, az európai egyesült államok utópiája veszedelmesebb ellenség, mint a népjogot nyíltan semmibe vevő német militarizmus volt. (1918. augusztus 29.)

Maurras háború utáni írásait a wilsoni béketervek és a népszövetségi elgondolások keserű kritikája dominálja. (Mellesleg meg kell jegyezni, hogy számunkra előnyösebb lett volna Maurras elképzelése, mely a monarchiák megőrzését és a katolikus országok szövetségét tartotta elsődlegesnek, így a Habsburg-monarchia, valamint a történelmi Magyarország szétdarabolása helyett Németország teljes szétzúzását tekintette fő célnak.)

„A nemzetközi jog ezen elvei, a Népszövetség e felfogása lángba borítják a világot, mivel sértik az ember minden alapvető ösztönét, amely a történelmi időkhöz kötődik, s nemcsak a jelen pillanatban él, hanem a múltban gyökerezik, és a jövő nemzedékek számára építkezik.” (1927. augusztus 6.)

FORCE (ERŐ, ERŐSZAK)

„Minden időkben és minden helyen, a nemzetek bölcsőjénél az isteni erőszak bábáskodik. Később e boldog erő megköti a szövetséget a vallással és a tudománnyal. A nemzeti szellem kineveli az erőszakot, majd szakralizálja.” (1908. október 4.)

Az Enquête sur la Monarchie tele van a szent erőszakot istenítő szöveggel: a jog, az emberi jogok, az emberi méltóság nagy nemzeti elleneszméje az erő. Erre az erőszakra vár Franciaország, melynek már elege van a parlamentáris impotenciából; sőt a szocialista mozgalom „egészséges”, azaz antidemokratikus (erőszakelvű, nemzeti) szárnya is elveti a demokratikus szocializmusJaurès hirdette feminim filozófiáját, s a Georges Sorel hirdette erőszak kultuszának hódol. Az Erény és erőszak című 1914. november 8-i Action française-cikk az Enquête fő témáját folytatja, fiktív párbeszéd formájában.

„– Az erőszak önmagában jó. – De csak a jogot szolgáló erő. – Nem, nem, csak semmi fogalmi zűrzavar, nem arról van szó, hogy jó vagy rossz ügyet szolgál-e az erőszak. Mi a tiszta erőről beszélünk. Erkölcsi tekintetben az erőszak erény, fizikailag jó. – De nem szabad visszaélni vele. – Semmivel sem szabad visszaélni, a vízzel, az étellel, a borral, a nővel, sőt Szent Pál szerint a bölcsességgel sem. De ha Franciaország fiatalságát az erőszakkal szembeni gyanakvásra neveljük, akkor meggyengítjük, sőt eláruljuk a nemzet jövőjét. Ma az a sürgető feladat, hogy az erőszak tiszteletére, az erő vágyára inspiráljuk az ifjúságot, hogy minden erőnkkel az erőszak természetes ösztönét támogassuk, mivel országunk érdekét csak ez szolgálhatja.” (1914. november 8.)

Az erő nélküli jog nevetséges. Ezért válaszol Maurras megvető mosollyal az örményekkel való szolidaritást sürgetők kérésére: ha a nemzetközi jogvédő akciók mögött nem áll semmiféle erő, minden erőfeszítésük nevetséges, mellyel az örmény nép tömeges legyilkolása ellen tiltakoznak.

„Bármely nemes légyen is a cél, előbb szerezzük meg az eszközöket, állítsuk magunk mellé az erőt, az erő legyen a legerősebb érvünk, s ne hagyatkozzunk a népjog üres szólamaira. Ha azt hisszük, hogy a jog elegendő erő a nyers erőszakkal szemben, akkor mi vagyunk a világ bolondja.” (1916. július 5.)

A háború utáni békekötésnél sem játszhat központi szerepet a nagylelkűség, az emberbaráti szeretet, az együttérzés: csak az erő nyelvén lehet beszélni, mert a Wilson oktrojálta „humanitárius halandzsa” éppúgy hazaárulás, mint a Dreyfus-per idején a kantiánus moralizálás nyelve, a lelkiismeretre való hivatkozás volt.

„Francia nép, mielőtt nagylelkű lennél, tanulj meg erőt mutatni. Mielőtt másokon akarnál segíteni, tanuld meg, hogy első a Te biztonságod, amit sohasem az absztrakt jog, csakis az effektív erő szavatolhat.” (1921. december 8.)

A Népszövetség terve a parlamentáris viták tehetetlenségét egész Európára ki akarja terjeszteni: „a kollektívák parlamentarizmusa követné az individuumok parlamentarizmusát”, ami végzetesen enerválná a nemzeti erőket, megfojtaná „a nemzeti jog minden fenséges erejét”. (Kiel et Tanger, 370. o.) [4] A protestáns praktikák és a zsidó tőke manőverei egységesülő Európáról és a nemzetek közötti erőszak végéről szónokolnak. Egyedül az Action française áll ezen álságos nemzetek-fölöttiség útjában: „Hála néhány nagy hírű doktornak, kivált német-zsidó származásúnak, igen közel kerültünk a Bábel tornyához vezető úthoz. Tény azonban, hogy az Action française sohasem lépett rá erre az útra. Sőt: élő tilalomfaként áll az útkereszteződésben, hogy éberségre intse az arra járókat. Gyűlölik is ezért az internacionalista intelligencia rossz szellemei, a nemzetközi bajkeverők és zavarosban halászok, de a mi szellemi rendőrségünk jól szolgálja Franciaország és a katolikus egyház igaz érdekeit.” (1928. május 31.)

Szépek az észérvek a nemzetközi konfliktusokban, de az elégséges ok csak a felfegyverzett értelem lehet (raison efficace–raison armée). (1930. április 15.)

JUIF (La question juive) – ZSIDÓ (A zsidókérdés)

A modernnek mondható fajelmélet feltalálója francia: Gobineau A fajok közötti egyenlőtlenségről szóló művében az 1848-as forradalmak sokkja hatására kidolgozta a felsőbbrendű faj – germán-árja, szőke hajú-kék szemű „Észak embere” – önvédelmi harcának elveit a szemita befolyás ellen, mely utóbbi formája részben liberális, részben szocialista. E bibliai ihletésű rassz-felfogás nem nyerte el Maurras tetszését, aki inkább Drumont La France juive-jára támaszkodott a Dreyfus rehabilitációs kampánya kiváltotta politikai antiszemitizmus elveinek kidolgozásakor. Az alacsony, fekete hajú és szemű Maurras éles antigermán elfogultsága miatt sem díjazta a l’Homme du Nordfelsőbbrendűségének mítoszát: ő kizárólag szociológiai és politikai szempontok alapján kívánja a zsidó térnyerést – a liberális sajtóban, a hazafiatlan közoktatásban, a kozmopolita színházi kultúrában stb. – visszaszorítani, biológiai (vagy vallási) megfontolások ebben az általa politikai antiszemitizmusként definiált mozgalomban nem játszanak szerepet. A fő eszmei ellenség az Emberi Jogok Nyilatkozata, mert ennek folyománya volt a forradalom alatt a zsidó emancipáció kimondása, ami egy csak individuális jogokat elismerő nemzettel szemben a maga etnikai kollektív tudatát az emancipáció, sőt a későbbi asszimiláció ellenére is megőrző etnikumnak mérhetetlen előnyöket biztosított.

„A keresztény és nemzeti franciák háttérbe szorulásának magyarázata a XVIII. század végi felfordulásban keresendő, illetve a napóleoni Code civil és a többi napóleoni intézmény tökéletlenségében. Amíg a zsidók esetében egy spontán, ösztönös önszerveződés természetes – talán etnikai adottságaiknak, talán az elszenvedett üldöztetésnek köszönhetően – addig az emancipált zsidók Nyugat-Európában olyan nemzeteket találtak, melyekben a törvények minden természetes társulás elnyomására szolgálnak… A zsidók csupán szétszórt individuumokkal kerültek szembe. Ez nagyban megkönnyítette a dolgukat. Adott lévén a másik oldalon a zsidó szolidaritás és szervezettség, semmi sem állhatja útjukat, hacsak nem a jövő antiszemita reakciói, melyeknek egyenlő erősségűeknek kell lenniük a kiváltó okkal.” (1905. január 15.)

A politikai pluralizmus – azaz a nemzeti megosztottság – mérhetetlen módon kiszolgáltatja az országot ezen egységét őrző etnikumnak.

„A zsidók gazdagsága csupán következmény. A zsidók gazdasági hatalma, a gazdaság megszerzésének és megtartásának képessége onnan ered, hogy egységes államot alkotnak a mi megosztott államunkban, nemzeti egységet mutatnak a mi meghasonlott nemzetünk kebelében, s ez kiszolgáltat minket az ellenséges nemzeteknek.” (1904. március 1.)

1790, a végzetes emancipáció előtt a monarchia alattvalóiként, de nem egyenjogú franciaként éltek a zsidók: a régi rend elismerte a zsidó nemzet létét, de nem ismerte el a zsidó individuumok francia állampolgárságát. A demokratikus köztársaság ellenkezőleg cselekszik: liberális elveinek megfelelően mindenkinek megadja az individuális jogokat, s mindenkitől megtagadja a kollektív jogokat. A befogadó nemzetet lefegyverzi a zsidó invázióval szemben ez az emancipációs-liberális felfogás. Reménység csak a monarchia restaurálása lehet, mivel a pretender biztosította Maurras-t és a royalistákat, hogy megvédi a történelmi Franciaországot az Idegen ellenében, melynek a XVI–XVII. században a protestáns, a XIX–XX. században pedig a zsidó szellemiség a meghatározó formája.

„Azt mondják, hogy XIII. Leo pápa kissé túlzónak tartja az antiszemitizmust. Szerencsére az orléans-i herceg kevésbé kétértelmű, mint a Szentatya. Mivel fiatal, tüzes, a közjó elszánt harcosa, kevés megértést mutat a parlamentáris finomkodások iránt, örököse annak a militarista és nacionalista szellemiségnek, mely Bourbon őseit jellemezte. Egy nacionalista és antiszemita nép természetes vezetőjeként a zsidó kérdés megoldására királyi szavával megerősített ígéretet tett. Olvassák el a kételkedők a san-remói bátor beszédet, s megláthatják, hogy a francia királyi ház örököse miképpen képes összeegyeztetni, a régi capeti tradícióknak megfelelően, a lelkiismereti szabadságot a belső rend követelményével, a vallási és faji háborúk tilalmát azon szükséges intézkedésekkel, melyeket a zsidó invázió tett szükségessé.” (1900. március 30.)

Első ezek közül az Emberi Jogok Nyilatkozatának visszavonása, mely megfelel a nantes-i ediktumot visszavonó dekrétumnak, azaz a protestáns előretörést megakadályozó bourboni bölcsességnek. Az egyes ember jogai semmisnek tekintendők, ha a történelmi nemzeti érdek így kívánja:

„Az antiszemitizmus az a rendszer, mely a legegyértelműbben, a leghatározottabban és a legáltalánosabban szembeszáll az Emberi Jogok Nyilatkozatának rendszerével. A zsidó talán nem ember? És ha megfelel az adminisztratív előírásoknak, nem állampolgár? Ám az antiszemita rendszer szerint franciának lenni valami több, mint emberi lénynek és a francia adminisztráció regisztráltjának lenni. Az antiszemitizmus francia fogalmába történelmi, tradicionális, fizikai és morális elemek is beletartoznak.”

Az antiszemitizmus a rousseau-i népfelség helyébe, mely az állampolgári egyenjogúság demokráciáján alapul, a történelmi nemzeti szuverenitást – a történelmi nemzet javának diktatúráját – állítja, a „Franciaország a franciáké” jelszavát. Ez nem személyeket diszkriminál, mivel „lehet valaki nagyon tisztességes ember, lehet Franciaország szülöttje, s mégsem francia”. (1901. január 10.)

Ám a „zsidó veszedelem” független az egyes személyek tulajdonságaitól: forrása a kollektív mentalitás, melynek lényege a nemzetekfölöttiség, akár a zsidó tőke kozmopolitizmusa, akár a zsidó forradalmár internacionalizmusa formájában.

„A zsidó kérdést nyugodt méltósággal kell kezelnünk. A nemzet szabadsága és belső rendje szempontjait kell figyelembe vennünk. A zsidó, akár nagy hatalmú bankár, akár felforgató forradalmár, a zsidó világbirodalmat építi. A zsidók a nemzetek testvériségét hirdetik, hogy lefegyverezzék a nemzeteket.”

A zsidó kérdés nem vallási kérdés: nem külön kultusz, hanem külön etnikum teszi a zsidó népet, mely mint a történelem kisemmizettje, a történelmi nemzetek kisemmizésére tör. Eszköze a mobil tőke és a munkásmozgalom, a sajtó és a szabad foglalkozású intellektuelek internacionáléja.

„A zsidó expanzió, a zsidó internacionálé hatalmas lökést kapott az 1830-as liberális és az 1848-as szocialista forradalmaktól. A következő korszakban a kapitalizmus és a szocializmus vezető ereje egyaránt a zsidóság, s újságjaik a Le Monde-tól a Humanitéig.”

Franciaország még föderatív elrendeződés alapján sem fogadhatja be a zsidó elemet: a bretonok, a provanszálok, a pikárdiaiak etc. a történelmi francia nemzet alkotói, külön territóriummal és hagyományokkal. A zsidó etnikumnak nincs ilyen történelmileg kialakult területe – ezért az egész ország okkupálásában érdekelt – s nincs Franciaországon belül történelmi tradíciója, ezért a történelmi nemzet hagyományainak szétzúzása lehet asszimilációjának legjobb biztosítéka.

„Ha egyrészt elismernők a zsidók mint individuumok jogait, másrészt meghagynók nekik a közösségi jogot, mely a provinciákat illeti meg, olyan kettős hatalommal ruháznók fel őket, mely még félelmetesebbé tenné a zsidó befolyást: jogokkal bírna mint Franciaország polgára, külön jogai lennének, mint egy provincia önkormányzata tagjának, s mindezek mellett megmaradnának a zsidó nép tagjaként élvezett jogai.”

Az eredmény pozitív diszkrimináció, az őslakók történelmi jogai megtörésével kialakult egy új, privilegizált kaszt: a bevándorlóké.

„A zsidó kiskereskedők, akik egy szál ingben érkeztek hozzánk, két-három generáció alatt közép- vagy nagypolgárok lesznek, bankárok és nagykereskedők, könyvkiadók és sajtómágnások, s befolyásuk messze meghaladja morális és intellektuális képességeiket. Felemelkedésük gyorsasága, melyet a zsidók saját intellektuális kiválóságuknak tulajdonítanak, csupán privilegizált pozíciójuk, etnikai kohéziójuk, urbánus életformájuk, valamint kiváló helyzetfelismerő képességük következménye.”

Minden funkciójukban – akár tőkések, akár szakszervezeti vezetők – a nemzetek fölötti elemet reprezentálják a nemzeti erők ellenében, „nation internationale”, nemzetközi nemzet a zsidóság.

„Hogyan fogadhatnánk be egy ilyen nemzetet hazánk nemzeteinek szövetségébe?” „Egy ilyen ambíció, mely nem vallási, hanem etnikai alapú, sohasem képes beilleszkedni a társadalom rendjébe. Az izraeliták világszövetsége, ha beteszi a lábát egy, kettő, három országba, Európa minden nemzetére nézve halálos fenyegetést jelent. Ez ébreszti fel világszerte az antiszemitizmust.” (1920. október 25.)

A német antiszemitizmus alacsonyabb rendű a franciánál, mivel biologicista, „l’antisémitisme de peau”, forrása Gobineau germanofil fajelmélete.

„Az antiszemitizmus levezetése a zsidó vér összetételéből, a zsidó orr formájából, ez teljes félreértése a történelmi és társadalmi faktoroknak: igazából egy áltudomány önkényének kultiválása a szociológiai tények és a politikai szükségszerűségek tudománya helyett.” (1930. október 27.)

Maurras 1945-ös pere idején kiemelte az Action Française politikai és a német nácizmus biológiai antiszemitizmusának különbségeit. Amikor azonban Vichyben is megkezdődtek a deportálások, a következmények szempontjából a kétféle antiszemitizmus premisszáinak teoretikus különbségei elenyésztek. Tény azonban, hogy Maurras nem a „szőke bestia” ellentéteként, hanem a liberális szinonimájaként használta a zsidó szót. Ezért tűnhet sokak számára szalonképesebbnek az Action Française szellemi öröksége és szóhasználata, mint a német nemzetiszocializmusé vagy akár az olasz fasizmusé.

LIBÉRALISME (LIBERALIZMUS)

Maurras első helyen a liberalizmus legősibb tételét, a szabadnak (és egyenlőnek) született ember tanát veszi célba:

„Politikaelméletileg a liberalizmust a Társadalmi szerződés első mondata, illetve az Emberi Jogok Nyilatkozatának első artikulusa fejezi ki: »az ember szabadnak született« tézisével. A liberalizmus ezzel elszakítja az embert történelmi előzményeitől, el akarja szakítani természeti előfeltételeitől. Megszabadítja az embert a családi kötelékektől, a korporatív kötöttségektől, minden társadalmi vagy tradicionális meghatározottságtól.”

Csak így beszélhet emberi jogokról a társadalmi kötelességektől elszakítva. Az absztrakt individuum szabadsága a tényleges történelmi szabadságok tagadását jelenti, az általános Szabadság a konkrét szabadságok eltiprásából született:

„A szabadságelv olyan általános szabályt állít, mely minden partikuláris szabadságot megsemmisít; állítása szerint minden egyes egyén szabadságát proklamálja, ám a történelem tanúbizonysága szerint ez az individualizmus meggyengíti az individuumokat.”

Ez tulajdonképpen tocqueville-i téma. Ahogy a többség zsarnokságának kritikája is:

„Ez a szabadság zsarnoki hatalmat jelent minden individuum fölött, aki nem tartozik a többségi párthoz, a demokratikus jog, anélkül hogy megszűnne jog lenni, a reális szabadság minden menedékét lerombolja. Íme a liberális demokrácia, azaz a szabadságra alapozott demokrácia következménye.”

Ha minden tradicionális köteléket szétszakít ez a szabadság, akkor szükségképpen „tagadja a haza kötelmeit is”. A liberális szabadságfogalom „vagy ama trivialitást takarja, hogy az utcán szabadon járhatok-kelhetek, vagy ami valószínűbb, a polgár függetlenségét proklamálja egy meghatározott nemzethez tartozással szemben”.

Liberális alapelv továbbá Maurras szerint a „semmi szabadságot a szabadság ellenségeinek” maximája.

„A jó liberalizmus szerint minden megengedett, kivéve a szabadsággal szembeszállni. Az individualizmus nem ismer határokat, kivéve alapjának megkérdőjelezését, azaz az individuum abszolút voltának kétségbevonását.” (Démocratie religieuse, 393. o.) [5]

A katolikus egyház a szabadság korlátozását tiltó szabadságfogalomnak az áldozata; a lelkiismereti szabadság és a felekezeti egyenjogúság doktrínájának csak az lehet a vesztese, amely intézmény hagyományos hierarchiája és történelmi tradíciói kizárják az individuum szabad választásán alapuló rendszert.

„A liberalizmus Franciaországban egyfajta vallás volt, amely a protestantizmusból született, s amelyet a zsidóság által finanszírozott szabadkőművesség propagál; a liberalizmus a francia nemzet ellen szövetkezén idegen erők terméke.” (1911. április 16.)

A liberalizmus bálványa a törvényesség, a közjót, az igazi nemzeti érdeket tekintetbe nem vevő jogi formalizmus. Ezért ellenfeleik „a király rikkancsai”, a „fehér anarchisták… sz…-nak a törvényességre, ha a törvény rossz a francia nemzetnek.” (1931. május 5.)

„A liberális idealizmus minden mozgalomban, minden eszmében csupán a formát, az etikett betartását nézi, ezért képtelen a jó és a rossz, az igaz és a hamis közti lényegi különbségtevésre.” (1912. november 29.)

A törvényesség, a jogi formák „szubsztantív” semmibevevése különben a „szocialista jognak” is kedvenc témája. Az alapmotívum Maurras-nál azonban a liberalizmus és az idegenség asszociációja:

„Minél értékesebb egy civilizáció, annál több bölcs figyelmet fordít a belső rend megőrzésére és még többet az idegen befolyás kirekesztésére. Márpedig a liberalizmus a belső ellenség természetes szövetségese és a külellenség bűnös ügynöke. A liberalizmus a nemzet szellemi és morális, politikai és hadi lefegyverzésének kedvező szellemiség.” (1914. szeptember 1.)

A szabadelvű szellem minden meggyőződést, vallási vagy politikai hitet kiszolgáltat a kritikus kételynek, egyedül az individuális racionalitásban való kételyt zárja ki:

„Igen különös, hogy a liberálisok, akik hittel vallják önnön krédójukat, nem akarnak elismerni semmiféle előjogot az igaznak tartott hitvallás számára: ez esetben a liberális a szellem szétbomlasztója. Márpedig aki elismeri, hogy van valamiféle hitbéli igazság, az nem engedheti meg, hogy ezt kiszolgáltassuk az első individuális kételynek, ahogy ezt a szubjektivista mánia megkövetelné. Ekkor azonban el kell ismernünk, hogy az ember, még ha csak annak hisz is, amit saját értelmének nevez, foglya marad a korábbi meggyőződése és elkötelezettsége által megszabott létfeltételeknek.” (Démocratie religieuse, 271. o.)

A szélsőségeket, a szent ügyet szolgáló erőszakot, a racionális argumentációval nem bizonyítható hitet elítélő liberális attitűd Maurras számára a defetizmus biztos jele; szerinte a „liberális előretörés, 1789, 1849, 1875 mindig nagy nemzeti vereség visszahatása”.

„A szélsőségek elítélése, a pártelfogultság elvetése, a dolgok objektív szemlélete: íme a liberalizmus fő parancsolatai. Mi sem bizonyítja jobban ezen eszmerendszer vonzódását a vereség és a defetizmus csapásai iránt.” (1905. június 18.)

A liberális demokraták pacifista önmegadását két eszmerendszer utasítja el egyenlő határozottsággal: az erőszakelvet egyaránt elfogadó nacionalista monarchisták és forradalmi szindikalisták. Ez utóbbiak közti eszmei különbség kisebb, mint az az affinitás, amely a „burzsoá szabadságjogok” ideálját elvető közös mentalitásukon alapul. A XIX. század a liberalizmus zsákmánya volt, ám a XX. századot a nacionalizmus és a szocializmus határozza meg:

„Az 1848-as eszmékben gyökerező liberalizmus kiszolgáltatott bennünket a belső idegennek és a külső ellenségnek: a nacionalista reakció erre válaszol. A szocialista eszmék is ezen liberalizmusra való reakcióként születtek, és a szocialistáknak a liberálisokkal való szembeállása mára elérte csúcspontját. A múlt századi liberalizmus e kritikus és ellentmondásos korszaka nem szolgálhat jó tanáccsal a franciáknak, de az európaiaknak sem. Nacionalizmus és szindikalizmus – övék a jövő. Minden más eszme elenyészik vagy kihal.” (1909. június 10.)

LIBERTÉ (SZABADSÁG)

A szabadságról szóló – pontosabban a szabadságot mint alapértéket elítélő – maurras-i passzusoknak van egy vonulata, mely nem a fő eszmei forrásként meghatározott De Maistre- és De Bonald-féle ultramontán felfogásban, hanem az angolszász konzervativizmus liberalizmus-bírálatában gyökerezik. Ez a francia emberjogi deklarációk „metafizikai” szabadságfogalmának a hagyományos és helyi szabadságokkal való szembeállításának burke-i motívuma. Maurras antiszemitizmusával egyenlő nagyságú protestantizmusellenes elfogultsága azonban kizárja a higgadt, angolszász típusú konzervativizmussal történő asszociációt.

„A Szabadság mint metafizikai princípium egy dolog, s megint más a szabadságok témája. A népakarat mint az individuális akaratok összege egy dolog, s megint más az általános akarat, mint egy nemzet, egy faj, egy ország általános érdekének kifejezése.” (1902. augusztus 20.)

Ez utóbbival különben az ősellenségnek kikiáltott Rousseau is egyetértett.

A liberális szabadságfogalom egyik kiteljesedése a jakobinus terror Maurras szerint, a másik a gazdasági laissez faire, mely megtiltja a szabad szerződések munkásérdek-védelmi korlátozását.

„E szabadság szellemében szólott az a kommünár, aki a vérpadra vezette Párizs érsekét, s midőn e szabadság nevében próbált protestálni, így felelt neki: »A te szabadságod nem az enyém!« – Csodálatra méltóan világos, hogy a korlátozásmentes szabadság egyaránt elvezethet XVI. Lajos, Marie Antoinette, Chénier és Lavoisier lefejezéséhez, és ahhoz a gyakorlathoz, mely tizenéves gyermekeket dolgoztat látástól vakulásig a gyárakban, ami a faj vérének tökéletes megromlását okozza; a szabadság nevében határozzák meg napi 18 órában a munkaidőt a felnőnek számára… Az őrült szabadsága az őrület, a bandita szabadsága a banditizmus, az áruló szabadsága az árulás: ezt jelenti mindenki egyenlő szabadsága.” (1911. március 7.)

Ez a pusztító rendszer Luther lelkiismereti lázadásával kezdődött: Franciaországra a lelkiismereti szabadság jelszavával tört be először a német szellem.

„Mi szenvedünk a szabadságtól, mind a szótól, mind magától a dologtól. Nincs senki francia földön, aki ne sóhajtaná Maurice Barrèsszel együtt a fohászt: »Uram és Vezérem, bárki légy is, jer el végre! Legyél bár tudományos tétel vagy vallási dogma, avagy az emberek fejedelme!« Világunk halálát jelenti a szabad vizsgálat rendszere.” (Gazette de France, 1892. február 29.)

A szabadság és a nemzet java nemhogy nem szinonimák, hanem a gyakorlatban ellentétes posztulátumok: a liberális konfliktus esetén mindig az első, a nacionalista a második mellett dönt.

„Mi nem ismerjük el a szabadságot mint legfőbb elvet, mint legfőbb bírót egyetlen esetben sem. Egy tett kiváló lehet, és sértheti a szabadságot. Egy cselekedet meglehet a legszentebb szabadság forrásából fakad, és egy nemzet pusztulását okozhatja. Semmit sem támogatunk, és semmit sem ítélünk el egyedül a szabadság nevében. A lelkiismeretek megosztottsága, a nézetek sokasága, melyet a szabadság zúdított ránk, talán elviselhető, de semmiképp sem dicsérendő. A lelkiismeretek egysége, melyet meglehet a lelkiismereti szabadság súlyos sérelmével lehet csak kivívni, sőt az is lehet, hogy kifogásolhatóan erőszakos eszközökkel, mindazonáltal önmagában jó dolog.” (Action française mensuelle, 1908)

Ami a XVI–XVII. században a vallásszabadság volt, a XIX–XX. század fordulóján az alkotói szabadság: írók és újságírók követelik a maguk számára a korlátozásmentes önkifejezés szabadságát, e Maurras szerint romboló romantikus ideált.

„Kinek kell a méltó megélhetést biztosítani, annak az írónak és művésznek-é, aki kötődik hazája rendjéhez a vér és a vas kötelékeivel, a szokás szent törvényével, az örökletes fegyelem, a tradíció minden elemével, a nemzeti hasznosság tekintetbevételével, s élete minden mozzanatával, jóval és rosszal ezen szervezethez kapcsolódik, avagy egy olyan művész vagy író támogatásáról gondoskodjunk, aki egy párizsi Laputa-szigeten lebeg a történelmi társadalom fölött, nem kötődvén sem hazája földjéhez, sem annak meghatározott politikai rendjéhez, aki úgy véli, hogy önmaga ura, aki azzal henceg, hogy senkit sem szolgál, holott annak szolgál, aki papírját kifizeti és tollát megveszi, az arany hatalmának. Az irodalomban a fegyelem és a szabadság dilemmáját le lehet fordítani a vér és az arany közti választás kérdésére, a francia fejedelem és a zsidó bankár közti választás, a királyi kard és a tőzsdei egyenleg közti választás kérdésére.”

A katolikus cenzúra nem a szellemi szabadság legnagyobb ellensége: „A kereslet és kínálat törvénye kitartott lánnyá teszi az emberi gondolatot.” A filozófia fellázadt az ancilla theologiae szolgai szerepe ellen, de boldogan beletörődik „az ancilla plutocratiae megalázó szerepébe”.

„S mivel napjainkban a plutokráciát Szem gyermekei uralják, a francia intelligencia úgy találja, hogy miután megszabadultak a francia rend szolgálatától, pompásan emancipálta magát a francia haza kötelékei alól, újra csak egy haza szolgálatába kerültek, csakhogy idegen érdekek kiszolgálójaként, ismét csak egy rend kötelékei közt találja magát, csakhogy ez a zsidóság rendje.” (Action française, 1911. március 9.)

Maurras támadásának másik fő célpontja a liberális szabadságfelfogás negativisztikus jellege, a „negatív” szabadság, a valamitől való szabadság defenzívnek nevezett fogalma.

„A tekintély nem a szabadság ellenfele, hanem maga a beteljesedett szabadság. A családatya szabadsága a tekintély a családban. Egy vallási közösség szabadsága tekintélytiszteletének elismerése… Minden valóságos szabadság praktikusan tekintélyként realizálódik. A tekintély ellenében megfogalmazott szabadság, a szabadság, mely arra irányul, hogy más ne hasson ránk, s nem arra, hogy mi hassunk másokra, egy ilyen szabadság nem egyeztethető össze sem a természet, sem a társadalom rendjével.” (1901. augusztus 11.)

1830-ban még a hagyományos szabadságjogokért harcoltak: a gyülekezési és sajtószabadságért. „Manapság már senki sem akarna meghalni ezekért a szabadságjogokért.” 1848-ban olyan jogokért kezdődött a harc, melyet szabadságjogoknak neveznek ugyan, de lényegük ellentétes a hagyományos szabadságfogalommal:

„A munka megszervezését követelik, azaz a szabad verseny helyett a tekintély és a rend helyreállítását a munka világában.” (1903. július 18.)

A szakértelem, a tudomány éppoly kevéssé ismeri el a mindenki egyenlő értelmi képességének fikcióján alapuló demokratikus szabadságot, mint a katolikus egyház hierarchiája a szabad vitát.

„A szabadság nem abban áll, hogy mindnyájan vitathassuk a magas matematika kérdéseit a Tudományos Akadémia illetékes szakosztályával, a stratégia kérdéseit a tábornoki karral vagy a teológia alapproblémáit X. Pius pápával. Ez a verbális szabadság az emberi társadalom pestise. Ha valaki meg akarja mérgezni egy ország szellemiségét, elég szabad vitát kirobbantania valamely vallási kérdésben.” (1908. február 22.)

A legelvetendőbbnek a liberális és az egalitárius elvek szintézisét tartja az egyenlő szabadság fogalma formájában:

„Az »egyenlő szabadság«, mely egyenlően megilleti az egyenlőtlen egyedeket, egy monumentális Prokusztész ágya képében jelenik meg, avagy egy önmagát önellentmondása révén megsemmisítő ideaként” (1931. június 19.)

Az egyenlőség hívei azonban nemigen elégszenek meg a szabadság egyenlőségével: a materiális egyenlőség vágya a nemzeti elkülönülés eszméjével egyenlő erővel száll szembe a formális szabadságjogok doktrínájával.

„Aki manapság a szabadság szót ismételgeti, leginkább jólétet ért alatta.” (Seleil, 1897. július 21.)

Még a szociális jogok és a szabadságjogok ellentéténél is élesebb a nemzeti jogok és az individuális jogok kibékíthetetlensége: „A személyes szabadság sérti a nemzeti vonások hangsúlyozását; történelmi tény, hogy az egyéni szabadság eszméjének európai győzelme összefonódott Franciaország hanyatlásával.” (Tambeaux, 229. o.) [6]

„Felforgatták az államrendet, hogy megőrizzék az individuális jogokat” – összegzi újra a Dreyfus-ügy tanulságait (1901. március 11.); ha a közjó szempontjából nézzük, „nincs nagyobb zsarnokság, mint a szabadság ezen rendszere”. (1914. március 4.)

NATIONALISME (NACIONALIZMUS)

A szabadság negatív doktrínájával szemben a nemzet fogalma lehet az új diadalmas pozitivitás bázisa, éppen mivel elveti a modernitás mitológiáját, a szabad választás és a kritikai szabadság kultuszát. Franciának lenni a születés ténye és nem a választás önkénye:

„A kezdetek kezdeténél kell kezdenünk: egy pozitív doktrína állításával, tanításával, terjesztésével, mely képes magával ragadni a szíveket és meggyőzni az agyakat. Kezdjük Franciaország fogalmának pusztulásával. Csak azok lehetnek vitapartnereink, akik Franciaország függetlenségének hozzánk hasonló fontosságot tulajdonítanak. Ehhez a francia nacionalizmus filozófiájának kifejlesztése szükségeltetik. Olyan érzelmi erődítményt kell építeni a nacionalista szenvedélyek építőkövéből, mely mélyen gyökeret vervén a szellemekben ellenállni képes minden idegen hatással szemben.” (1912. augusztus 27.)

A francia nemzeti eszme restitúciója megköveteli, hogy a nemzet eszméjét visszapereljék a forradalmi hagyományoktól: nem a király ellenében éltetett nemzet a modern nacionalizmus bázisa – mivel a szabad választáson és állampolgári egyenlőségen alapuló demokratikus nemzetkoncepció az idegeneknek szolgáltatja ki a francia nemzetet –, hanem a monarchista hagyományokban megtestesülő Bossuet-tól Barrès-ig tartó tradicionalista nemzeti eszme.

„A nemzet nem forradalmi fogalom. »Éljen a nemzet dicsősége!« – mondotta Bossuet. E nemzet bázisa a patriotizmus, a hazai föld védelme és a tradicionalizmus, ami Barrès és Maurras nacionalizmusának táplálója, mivel az emberek és műveik, a francia javak és a francia gondolat védelmét jelenti a zsidó invázió ellenében, az idegen és nordikus, az idegen-protestáns fenyegetéssel szemben.”

Az emberi jogok tisztelete védtelenné tette Franciaországot a nemzeti jogok primátusát proklamáló szomszédaival – mindenekelőtt a némettel – szemben; a szocialista internacionalizmusnál is veszedelmesebb a nemzet vitális érdekei szempontjából a humanitárius antinacionalizmus.

„Nemcsak az internacionalizmust kell visszautasítanunk, hanem az antinacionalizmus-t is, mivel azon Európában, melynek népei rendszerbe foglalják, alapelvükké teszik és kanonizálják a nemzeti lét jogait, a nemzet életterének igényeit, Franciaország nacionalizmus nélkül lefegyverzi magát, megadja magát, mert emberjogi elvei eleve kompromisszumra kényszerítik.” (1926. október 21.)

Maurras több tiszteletkört tesz a nacionalizmus terminusának feltalálója, Barrès előtt:

„Barrès a francia nacionalizmus filozófusa és költője: a realista nacionalizmusé, a kollektív önzés pártjáé, mely a Haza önzetlen szeretetén, a hazai föld és a halottak kultuszán nyugszik.” (1927. május 14.)

A francia nacionalizmus győzelmének előfeltétele a német-zsidó szellemi járom lerázása, mely annyi háborús diadal ellenére is igába hajtja Franciaországot:

„Franciaországnak alapvető joga, nemzeti létérdeke, minden franciának erkölcsi kötelessége Judea és Németország intellektuális igájától való megszabadulás, saját költőinek, történészeinek, a nemzeti szellemben író filozófusoknak és a nemzeti tradíciót ápoló művészeknek a támogatása.”

Franciaország a XIX. századi forradalmi romantikával veszítette el azon szellemi-kulturális fölényét, melyet a „klasszicista” századokban megszerzett:

„A germán-romantikus ideológia térnyerése a francia klasszicizmus és racionalizmus ellenében különös visszaeséshez vezetett a szellemi világban: az általánostól a partikulárishoz vetette vissza a szellemiséget, egy etnikai alapú kultúrához, különös folklórhoz, melyet sem a francia szellem, sem az emberi nem egyetemessége nem fogadhat el.”

A nacionalizmusok között alapvető mentalitásbeli különbség van: a francia nacionalizmus univerzalisztikus-racionalisztikus jellegű, míg a német a maga partikularitását akarja rákényszeríteni a világra.

„Különbség van tehát nacionalizmus és nacionalizmus között? Annyi nacionalizmus van, ahány náció? Ám ugyanezt fel lehet hozni a patriotizmussal szemben is, amint az túllép a szülőföld egyszerű szeretetén, a házi tűzhely melegének dicséretén. Ahogy az emberek nem egyenlőek, aképp a nemzetek sem. Szellemünket meg kell óvni a demokratikus internacionálé szólamaival szemben, mely jogászi dedukcióival egyenrangú nemzeteket és népszövetségeket kreál… Nem lehet a szükséges distinkciókat lerombolni azáltal, hogy nem vesszük figyelembe azokat. A jogi absztrakció negligálhatja a nemzeti különbségeket, megsemmisíteni nem képes azokat.” (1928. április 23.) „A nacionalizmus éppúgy elsöpri Wilson demokratikus népszövetségi álmait, mint az emberi jogok nyilatkozatán nyugvó demokratikus államberendezkedéseket.” (1926. október 15.) „Jó vagy rossz, a jövő a nemzeteké.” (1925. június 15.)

Maurras és Barrès már a Boulanger-válság idején megteremtették a nemzeti szocializmus fogalmát: nem azonos ez ugyan a német nácizmussal, de ha egy antiliberális-antiszemita-antidemokratikus és erőszakpárti tengely mellett osztjuk fel a politikai eszmék világát, akkor igencsak egymás mellé kerülnek a liberális-demokrata-parlamentáris „antivilággal” szemben. Ez a választóvonal a szocializmus táborát is kettéosztja: Maurras-ék mellé kerülnek az erőszakelvű szindikalisták, a demokratikus-liberális oldalra pedig a szabadelvű szocialisták. Maurras Georges Sorelt dicsőítő és Jean Jaurès „kisasszonyt” szidalmazó cikkeiből ez világos.

„Tetszik vagy sem, a szindikalizmus és a nacionalizmus az e két nagy erő, mely meghatározza a modern világ sorsát. Az öntudatos proletár a szindikalizmustól várja jóléte és szabadsága biztosítását; az öntudatos hazafi a nacionalizmushoz csatlakozik, hogy biztosítsa létfeltételeit, családja és személye fejlődését, a családi tűzhely védelmét… A nacionalisták és a szindikalisták között vannak félreértések, melyek forrása bizonyos szellemi téveszmékre vezethető vissza. Ezen eszmei tévedések forrásvidéke a humanitárius tanítás, így e félreértésnek a felszámolásához tisztító viták szükségeltetnek.”

A forradalmi szindikalisták és antidemokratikus szocialisták véleménye csaknem azonos az Action française nacionalistáiéval az emberi jogok nyilatkozatának „burzsoá” és formális jellegét illetően. Ellenségképük is teljességgel azonos:

„Íme a haza, mondják a francia munkásnak a kozmopolita kizsákmányolok hadára mutatva, mely ellepte nagyvárosainkat. Nem, ez nem a haza, ez a demokratikus köztársaság, az a plutokrácia, mely a liberális demokrácia szülötte, válaszolja a tények szigorú tudója. Egy magát komolyan franciának tekintő államnak ezen tényeket kell megfontolnia. A köztársaságnak nem áll érdekében, hogy tudatosítsa e tényeket. Egy okkal több, hogy mi hívjuk fel rá a figyelmet. Magyarázzuk meg a nacionalizmust a szindikalistáknak. Magyarázzuk meg a szindikalizmust a nacionalistáknak.” (1912. április 1.)

A nacionalizmus a hazai termék és a termelő védelmét jelenti, a szocializmus pedig nacionalizálást – mindenekelőtt az idegen kézbe került földek, bányák és bankok nemzeti tulajdonba vételét.

„Ez a fajta nemzeti szocializmus pontosan tudja, hogy csak egy erős nemzeti szellemű állam eszközrendszerével valósíthatja meg céljait. Ha az államnak szilárdan szembe kell szállani a külső ellenséggel, még inkább harcolni kell azon láthatatlan idegenséggel szemben, amit a zsidó kereskedelem képvisel, azon a belső ellenség ellenében, amit a kozmopolita tőke testesít meg.” (1914. augusztus 2.)

A szociáldemokraták internacionalizmusával és a liberális demokraták transznacionalizmusával szembeni nemzeti ellenállás legszebb példája a fasizmusban újjászületett olasz nemzet, ahol nem szolgálják ki azt a polgárt, aki idegen márkájú autóval áll meg az étterem előtt (1930. január 25.). Franciaországban még nem jött létre a gazdasági és a szellemi önvédelem, a történelmi és a vallási tradíciók védelmének ezen példamutató egysége, sőt a Dreyfus-per idején megvalósult nacionalista és katolikus tradicionalizmus szent szövetsége is megbomlott a Vatikán antinacionalista és erőszakellenes megnyilvánulásai – azAction française elítélése – következtében.

„Ez ideig a nagy morális, nemzeti és vallási ügyek Franciaországban összefonódtak, egységbe forrtak. Franciaország szellemi és területi önvédelme, a történelmi tradíciók ügye és a vallás védelmének, a katolikus tradíciónak az ügye egységet alkotott. A sillonizmusnak, a kereszténydemokrácia és a liberális katolicizmus térnyerésének hála, ezen életteli szintézis szétbomlott, megszűnt a vallás és a nemzet védelmének hagyományos egysége, az örökletes és kölcsönös szimpátia természetessége!” (1926. október 1.)

Igaz: a nacionalisták az Örökkévaló mellett a nemzetnek is örökkévalóságot tulajdonítanak, a halhatatlan Isten mellett Franciaország Istennőjét is halhatatlannak tekintik. A ma élő franciák milliói mellett – s ezek érdekei felett – számolnak a már holt és a megszületendő franciák milliárdjaival, akik a Déesse France (Franciaország Istenasszony) halhatatlan testét alkotják, míg a nemzet halhatatlan lelkét az individuumokon túllépő nemzeti és történelmi tradíciók folytonossága, a társadalmi és politikai közösségek örökkévaló szervezetei és szubordinációi alkotják, „ezen emberfeletti és félisteni jelképei” a nemzettestnek és a népléleknek. (1929. január 6.)

Franciaország eredeti bűne a XX. században nem a nacionalizmus volt, ahogy ellenségei állították, hanem a nemzeti hitehagyottság, a Dreyfus-per után a haza oltárára állított emberi jogok nyilatkozatának hazug-humanitárius kultusza, az ősök nemzeti istenségének elárulása:

„A lélekmérgező a kétely, e könnyen emészthető kábítószer volt az eszközük. A nemzetközi zsidóság, az amerikai banktőke és a szabadkőművesség játszottak meghatározó szerepet e lélekromboló hamisítási kampányban, mely önbizalmunk összetörésére, a nemzeti öntudat elhomályosítására, a nemzeti szellem lealacsonyítására irányult.” (1931. december 30.)

A válasz csak az integráns nacionalizmus, a mindent átfogó nacionalizmus lehet, melynek képviseletét a fenti nemzetellenes erők gyűlölete köti össze.

„Az integráns nacionalizmus hívei royalisták. Royalisták, akik a katolikus párt híveihez hasonlóan katolikusok, azaz értelmi vagy érzelmi megfontolásokból, avagy tradíciótiszteletből a katolicizmus privilégiumaiért szállnak síkra. Miként az antiszemita párt követői, az integráns nacionalisták antiszemiták. És militaristák, mint a militarizmus párthívei, mert erős és tekintélyparancsoló hadsereget akarnak.”

Az integráns nacionalizmus hívei nem véletlenül választották a klasszikus patriotizmus helyett a nacionalizmus terminust.

„A patriotizmus hagyományos szóhasználat szerint mindenekelőtt atyáink földjének szeretetét jelenti. A nacionalizmus – eredete a natio, natus – a születésre, a vér kötelékére való utalást tartalmaz.” (1930. május 26.)

JEGYZETEK

[1] Dictionnaire politique et critique I–II. FAYARD, 1932. Ahol külön nem jelölöm a forrást, ott a dátum az Action françaiseszámaira utal.

[2] Démocratie religieuse című művében foglalta össze a kereszténydemokrácia, a Sillon (Barázda) mozgalma ellen írt cikkeit azOeuvre complètes de Charles Maurras I–VII. II. kötetében. (Párizs, Nouvelle Libraire Nationale, 1921–24) A Világosság 1996/1. számában elemeztem az Action française vonatkozó cikkeit.

[3] Enquête sur la Monarchie az Oeuvres complètes V. kötete. A Kritika 1996/2. számában mutattam be az ebben található Maurras-írásokat.

[4] Kiel et Tanger az Oeuvres complètes I. kötete

[5] Az oldalszámok az Oeuvres complètes de Charles Maurras II. kötetéből

[6] Tombeaux, Oeuvres complètes de Charles Maurras IV. kötete

Forrás: Jobboldali Kultúra

Share Button

Válaszolj

Az e-mail címed nem publikáljuk.